Különvélemény

Előrebocsátom: tisztelem és becsülöm Dr. Vekerdy Tamást, mélyen egyetértek az általa képviselt elvekkel, és azon kevés ember közé sorolom, akiknek komoly tekintélye van a szememben, és feltétlenül adok a véleményükre.

A Nők Lapja idei 4. számában közölt véleményével viszont nem sikerült azonosulnom, így – bár én nem gyerekpszichológus vagyok, hanem szülő – meg szeretném fogalmazni az esettel kapcsolatban a saját véleményem.

.

Mivel nem találtam meg a neten a hivatkozott cikket, így íme egy összegfoglalás:

A levél írója egy három- és egy egyéves kisfiú anyukája. A gyerekek jó testvérek, bár természetesen a nagyobbik időnként ellentmondásosan viszonyul a kicsihez. Kertes házban laknak, de nincsenek közvetlen szomszédaik, ha társaságra vágynak, ki kell mozdulniuk. Ezek a kimozdulások a kistestvér születése óta elmaradtak. A férj hat körül ér haza a munkából, este sokat foglalkozik a gyerekekkel. A nagyszülők távol élnek, a gyerekek erősen kötődnek a szülőkhöz. Az anya igyekszik jó anya lenni, de előfordul, hogy elveszti a türelmét, és kiabál a nagyobbal.

A dilemma: menjen-e a hároméves oviba, és ha igen, mikortól? (Januárban töltötte a hármat.)

A nagyszülők, dédi véleménye szerint háromévesen „annak rendje és módja szerint” menjen oviba. A szülők úgy gondolják, hogy ha már a kistestvér miatt úgyis otthon van az anya, akkor miért ne maradhatna otthon a nagyobbik is – ha nem is évekig, de legalább szeptemberig, a hivatalos évkezdésig. Az óvónők is ezt javasolták. Az anya bizonytalan: nem szeretné, ha a gyerek lemaradna valami fontosról, nem biztos benne, hogy a fiának elég az ő és a kistestvér társasága.

Dr. Vekerdy Tamás (pszichológus) véleménye:

Ne menjen a kisfiú óvodába.

Érvek:

Felmérés ovisok közt: Mi a legjobb az óvodában? „Hogy anya értem jön.”

Az óvoda szükségmegoldás.

Az óvodának jó családi körülmények között élő gyerekek számára soha nincs „itt az ideje”.

Még a jövő szeptember sem feltétlenül kitűzendő időpont.

A testvérféltékenység természetes.

A „soha nem kiabálni” kívánatos, de nem megvalósítható.

A nagynak rosszulesne, ha anya otthon lenne a kicsivel, száműzve érezné magát, és ez még több feszültséggel járna.

Nem hiszi, hogy az óvodában jobban érezné magát, mint otthon az anyjával és a testvérével.

A szülők ne a kívülálló, távol élő rokonokra hallgassanak, hanem a saját megérzésükre.

Eszter (anya) véleménye:

Az én olvasatomban ez a levél egész másról szól, mint a gyerekpszichológus számára. Ez természetes is, hiszen az ő dolga elsősorban a gyerek szempontjait szem előtt tartani, én viszont természetesen az anyára „rezonálok” a történetben. Csakhogy – és ezt Vekerdytől tanultam – a gyerek lelkiállapota elválaszthatatlan az édesanyjáétól.

Számomra a levél elszigeteltségről, bezártságról, fáradtságról, monotonitásról, frusztrációról, bizonytalanságról szól. Szól a támogató közösség hiányáról, aminek következménye, hogy az anya szabadság és kikapcsolódás nélkül, heti 7 nap, napi 24 órában szolgálatban van. Ritkán találkozik a barátaival, rokonaival. Nincsenek körülötte vele hasonló élethelyzetben lévők, akikkel meg tudná beszélni a problémáit, ezért a médiapszichológusnak ír. Szól arról, hogy fáradt, ezért ingerült időnként, és emiatt lelkiismeret-furdalása van, de nem vállalhatja a problémáját nyíltan, mert a társadalom és saját eszményei szerint az anya boldog kötelessége otthon ülni a gyerekeivel, amíg a legkisebb is be nem tölti legalább a 2-3 éves kort.

Szerintem ennek az édesanyának felszabadulás lenne, ha napi pár órában csak egy gyerekkel kellene törődnie. Könnyebben is mozoghatna vele, és könnyebben találhatna programot, hiszen mások az igényei egy egyévesnek, mint egy háromévesnek. Elmehetnének baba-mama foglalkozásokra. Talán van is benne feszültség amiatt, hogy a kicsinek nem adhatta meg eddig azt a kizárólagos figyelmet, mint korábban a nagynak. És legalább addig, amíg a kicsi alszik, lenne végre egy kis ideje saját magára.

Nem értek egyet azzal, hogy az óvodának soha nincs itt az ideje. Egy kisgyereknek mindenképpen szüksége van közösségre (kortárs közösségre is) az egészséges fejlődéshez. Ebben egy organikusan működő világban születésétől kezdve része lehetne: a nagycsalád és a kisközösség pótolhatatlan értéke (és átka :-)), hogy az ember soha nem lehet egyedül. Az izoláltság nem természetes és nem egészséges állapot! Egy együtt élő többgenerációs nagycsaládban és/vagy egy jól működő települési vagy lakóközösségen belül nem fordulhat elő, hogy egy édesanya hónapokat tölt elszigetelten, hiszen tanácsaikkal segítik őt a nála idősebbek, tapasztaltabbak, a kortársaival, hasonló élethelyzetben lévőkkel pedig természetes módon egymásra találnak és megoszthatják problémáikat. (A nála fiatalabbaknak pedig ő segíthet.) Nem fordulhat elő a többéves szünetmentes mókuskerék sem, hiszen a gyerekeket időnként rá lehet bízni a közösség valamely tagjára – a gyerekek és a szülők is jól ismerik őket, és megbíznak bennük. Pusztán a férj jelenléte nem pótolhatja a közösség meglétét. Arról nem is szólva, hogy ha a szülők melegváltásban vannak a gyerekekkel, akkor talán lehet az anyának esélye elszabadulni kicsit, de véletlenül sem a párjával. És mire az 1-2-3 gyerek akkora lesz, hogy már nyugodt szívvel hagyják ott őket egy kvázi idegennel, addigra a két szülő ismeretlenként bámul egymásra. (Nem csoda, hogy olyan sok a válás a kisgyerekes szülők között.)

Igen, egyetértek: egy jó családi körülmények között élő gyerek számára az óvodának soha nincs itt az ideje. Számomra a fent vázolt helyzet jelentené a jó családi körülményeket. Az, hogy a magyar társadalom túlnyomó része nem ilyen körülmények között éli az életét, még nem jelenti azt, hogy ez természetes vagy egészséges állapot. Ha a családot nem veszi körül védelmező, segítő közösség, akkor én igenis szükségesnek gondolom, hogy a gyerek (és az anya is) idővel kortárs közösségbe kerüljön. Úgy gondolom, hogy gyerek- és családfüggő, hogy ennek mikor jön el az ideje – lehet, hogy két-, lehet, hogy négyévesen. Egyetértek a pszichológussal abban, hogy a szülők megérzései többnyire helytállóak – ami esetünkben azt jelenti, hogy a kisfiú nyugodtan menjen szeptembertől bölcsődébe, hiszen a szülők is így gondolják, mert ez jó lesz a gyereknek, és jó lesz az édesanyának is. Ebben a hitben megingatni az anyát (a megcáfolhatatlan szaktekintély helyzetéből beszélve) szerintem felelőtlenség –a beszoktatás folyamatát fogja mérhetetlenül megnehezíteni, ha az anya nem teljes meggyőződéssel, hanem lelkiismeret-furdalástól gyötörve viszi a gyereket óvodába. Vagy megérzése ellenére nem viszi, és egyre rosszabb pszichés állapotba kerül.

Még egy megjegyzés az időponttal kapcsolatban: az én fiam 2 és fél évesen ment bölcsődébe. Nem bánom, hogy nem vártunk még egy évet: én összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb vagyok azóta, ő boldogan jár bölcsődébe, és, bár nem volt könnyű a beszoktatás időszaka (lsd. a szeptemberi bejegyzéseket), de volt rá három hetem, kezdetben 3 gondozónőre 6-8 gyerek jutott, és ez most sem több kb. 20-22-nél, míg óvodában rövid a beszoktatás, szeptemberben sokan érkeznek egyszerre, és kezdettől jóval több gyerek jut egy óvónő-párosra, így egy olyan gyereknek, aki addig elszigetelten élt az édesanyjával, nagyon nehéz lehet a beszokás időszaka…