Mózi bölcsibe megy 4.

Harmadik hét

Jót tett a hétvége, lehiggadva futottam neki az új hétnek. Mózi kicsit kevésbé lelkes az indulásnál, viszont napról napra kevesebb a hiszti az érkezés és elválás körül. A hétfő még gázos volt: Zoli négynapos tréningre utazott Dobogókőre, reggel hármasban mentünk bölcsibe. Ez Mózit eléggé megkavarta: búcsúzás apától, majd rögtön rájön, hogy mindjárt megy anya is… De mire kiléptem az átadó ajtaján, már hallottam (illetve nem hallottam), hogy nincs gond. Alszik minden nap, bár elaltatni nem könnyű (csak nekem könnyebb így, hogy rádiójáték üzemmód helyett itthon vagyok, és csak 2 körül megyek vissza, és megvárom, amíg felébred). Mondják, hogy nagyon nyugtalanul alszik. Szerencsére csak ott, itthon jól alszik, kipiheni magát. Mondják, hogy mindent szépen megeszik, és Éva nénitől még egy dicséretet is sikerült kicsalnom, miszerint „persze, trauma, trauma, de meg kell lennie, és ő azért ennél rosszabbra számított”. :-)

Pénteken Mózit először sikerült úgy otthagyni a bölcsiben, hogy nem sírt. Kicsit morgott, aztán Zsuzsa néni mondta neki, hogy menjen, főzzön neki kakaót, ő meg ment.

(Rájöttem az univerzum egyik nagy összefüggésére: a bölcsibe vezető úton azért van minden reggel friss hányás, mert egybeesik a műszaki egyetemisták egyik fő útvonalával. Persze lehet, hogy az egyeskét (n-eskét) bölcsibe-oviba, ketteskét (n+1-eskét) pocakban hordozó anyukák is tarkítják néha a képet. ;-))

Mózi még aludt, amikor délután odaértem a bölcsibe. Éva néni újra megerősítette, hogy sokkal rosszabbra számított, és elújságolta, hogy Mózi földhözvágta magát és nagy hisztit rendezett, amikor az egyik kisfiú megütötte. Ő próbálta megvigasztalni, de lerázta, rugdosott és még keservesebben üvöltött. Aztán békén hagyta, Momó meg elvonult a sarokban lévő matracokhoz, és két perc múlva már egy autót tologatott, mintha mi sem történt volna. Mondtam, hogy ez így megfelel a szokásos forgatókönyvnek.

Hétvége: pici fiunkat láthatóan megviseli a bölcsiakció. Regresszív tüneteket mutat: szeparációs szorong, cicimániás, sokat hisztizik és nyafog. Meg fáradt: szombaton hétkor kelt, és délelőtt fél tízkor már aludt.

Negyedik hét:

Ugyan még csak szerda van, de úgy döntöttem, nem naplózom tovább a bölcsit: lassan sínre kerülnek a dolgok. Momó tegnap már se búcsúzkodásnál nem sírt apának, se délután anyának. Egy gyors pápá, és már el is tűnt a bölcsiszoba bugyraiban, ahová illetéktelen szülői szem be nem tekinthet (illetve csak hosszas diplomáciai folyamat után, előre egyezetett időpontban, egy kicsit). Mostanra pozitív hozadékai is érzékelhetők a bölcsislétnek: Momó kommunikatívabb, ügyesebben működik együtt más gyerekekkel, biztosabb a napirendje, korábban fekszik (mondjuk mi is), és úgy általában nagyfiúsabb. Csak azt várom már nagyon, hogy végre érthető szavakkal is el tudja mesélni, mi történt vele, és válaszolni tudjon a mindennapos faggatózásunkra, hogy ki a barátja, kivel játszott, mit játszott, mit evett és hogy érezte magát.

Napló vége.

P.S.: azért persze ha történik valami érdekes, azt rögtön megírom!

Intermezzo - hétvége esküvővel

Rámfért 3 nap szünet, sikerült helyre(?)tennem a dolgokat magamban. Pénteken Egiéknél voltunk bölcsi helyett, onnan indultunk délután Debrecenbe, az öcsémék szombati esküvőjére. A lagzi jól sikerült, senki nem késelt meg senkit, senki nem üvöltözött (nyílt színen ;-)), a bulin pedig bemelegítés után volt twist, rock’n’roll és limbó is. Mózi egy rumbatökkel bulizott, amit Pepéék kaptak valakitől nászajándékba, és nagyon jól érezte magát. Az unokahúgom nagyon cuki, jó volt újra látni!

Mózi bölcsibe megy 3.

Szeptember 8.
Ma rossz idő van, úgyhogy megismerkedünk az udvar után a szobával is. Újabb szabályok: nem szabad a bútoron autót tologatni, csak a földön; kirakózni csak az asztalon lehet, a földön nem. Éva néni kedveli a sötétet: a szomszéd szoba gondozónője szóvá tette, hogy sötét van, miért nem gyújt villanyt, de ő úgy vélte, nincs sötét. Rám nézett megerősítésért, de mondtam, hogy szerintem is sötét van. Végül Zsuzsa néni is megérkezett, és kérdezés nélkül felkapcsolta a villanyt. Éva néni egyébként is elég borúlátó: egész hétre esőt jósolt, a meteorológusok véleménye ellenére.
Napközben egyszer kiszaladtam a teremből a szekrényekhez úgy fél percre – Momó oltári nagy patáliát rendezett. Elkezdtem megbeszélni vele, hogy olyan is lesz ám, hogy nem leszek itt.
Az ebéd nagyon ízlett neki: sárgaborsófőzelék volt valami sült tojásos-lisztes morzsalékos tüneménnyel. Még almát is evett! Megint felhozta a „koncinkát”, de lebeszéltük.

Szeptember 9.
Momó lelkesen ment bölcsibe. Érkezés után úgy ¾ órát játszottunk, aztán Éva néni kiadta az utasítást, hogy anyuka elmegy 20-25 percre. Fél órát is maradtam, tudom, hogy ha egyszer lelépek, maga a hiszti eltart 15 percig, legyen ideje lenyugodni. Mikor visszamentem, belestem, a gondozónők pedig integettek, hogy minden rendben, nyugis, játszik, bújjak el. A társalgóban traccspartit rendeztünk az anyukákkal.
Mózit ebéd után, ¾ 12-kor, jóllakottan kaptam vissza.
Beiratkoztunk a bölcsődevezetőnél. Nagyon kedves nő, akárcsak a helyettese.

Szeptember 10.
Érkezés és rövid regeneráció után anyukának irány a társalgó. Bár üzleti tervet kéne írnom, mert vasárnap le kell adnom a VANDÁ-s házim, lefoglal az aggódás és a traccsparti folytatása. Zsófi és Eszter anyukájával már egészen összemelegedtünk.
Ebéd után Éva néni behív, hogy próbáljam meg lefektetni Mózit. Mó mintha hajlana is rá, de aztán felkelne, játszana, de azt meg nem lehet, úgyhogy megyünk haza, mielőtt felkelti a többieket.

Szeptember 11.
Rosszkedvű, esős reggel – engem nyomaszt, hogy egész délelőtt nem leszek a gyerekkel, ő meg érkezéskor nem érti, miért nincsenek a többiek az udvaron, mint máskor. Beadom a szobába, részemről rövid búcsú, részéről keserves üvöltés, anya szíve megszakad.
Délelőtt házit írok, az ajtó túloldalán a gyerek játszik. Néha hisztizik kicsit, olyankor leküzdöm azt a részemet, amelyik odavágná a házit, bölcsibeszoktatást, és mentőakcióba akar kezdeni. Erre a célra direkt fenntartok egy mentális baseballütőt, amivel gyorsan földbedöngölöm az ugrásra kész anyatigrist.
***
A tigris kicselezte a baseballütőt!
Ebéd után Éva néni megpróbálta lefektetni Momót. Amíg vártam, az egyik sorstárs apuka kifejtette, hogy ez a beszoktatás brutális, és hogy az ő gyereke nem fog itt aludni (apuka dobos, belefér a napirendjébe, hogy délben hazaviszi a porontyot).
Én már az első komolyabb hiszti hallatán (mert ugye anyukának marad a rádiójáték üzemmód) összepakoltam, és vártam, hogy Éva néni jön Mózival kézenfogva, hogy mehetünk haza. De még vagy fél órát és két rohamot kellett várnom, mire tényleg feladták.
Bent szívszaggató látvány fogadott: a gyerek hanyatt fekszik a kempingágyon, mint akit odaszögeztek és zokog. Ölbevettem, a nyakamba borult, sírt, és majd’ megfojtott.
Aztán hazatoltam, és pocsékul éreztem magam.

Mózi bölcsibe megy 2.

Szeptember 3.
Mó ma először szóbaállt a többi gyerekkel: a többiek a faházikóba gyűltek, ő pedig beállt az ajtóba, és szónokolt nekik fennhangon, halandzsul. Belakta az udvart, egyre bátrabban biciklizik, és a hiszti is összehasonlíthatatlanul kevesebb volt, mint eddig. Ma már fél 10-re jöttünk, és negyed 12-ig maradtunk (ebédre még nem, bár szerintem jó ötlet lett volna, tetszene Mózinak).
Zsuzsa néni unikumos laposüvegből nyomja a tízórai kávéját. Igazán vicces. Ennek kapcsán részletesen kitárgyaltuk a gondozónők kávépreferenciáját. Jól fog jönni karácsonykor. :) (Jegyzet magamnak: Eduscho dupla, Nescafé Gold)
Délután Momó kihagyta az alvást, így viszont már ½ 6-kor aludt. Nyugis este apával, de mi lesz holnap, ha borul a bioritmus?!
Holnap viszünk itthonról pár használaton kívüli leporellót – olyan lehasználtak a bölcsi mesekönyvei, az Altatóból is hiányzik két versszak. És mit keres a kétéveseknél Ablak Zsiráf?

Szeptember 4.
Fiatalúr most már egyértelműen lelkesen indul minden reggel bölcsibe, pedig már tuti érti, miről van szó. Ma megpendítettem, hogy nem leszek ám mindig itt vele, de majd mindig hozok neki meglepit, amikor visszajövök. Lehet, korai volt még, vagy a borult bioritmus miatt (3/4 7-kor keltünk a szokásos 8 helyett), de elég nyűgös volt. Azért voltak jó pillanatai, félórái is. Sokszor megcélozta a sövény másik oldalát, és mindig vissza kellett hozni - ilyenkor a bölcsi ízelítőt kapott a jól ismert Mózi-féle üveghangú nyekergésből. Egyébként fogalmam sincs, hogy mi a jobb – ha én hozom vissza, vagy ha Éva néni.
Ma először játszhatott bent – a játék tűzhely (gyönyörű fajáték) tetszett neki a legjobban.
Kapott ebédet – krumplifőzelék volt párolt darált hússal -, ízlett neki, de valamiért elvárja, hogy etessem, pedig egyébként szívesen eszik önállóan. Ivott vizet, de az őszibarackot nem kérte (nem csodálkoztam, egyébként sem szokta). A terítésnél szívesen segített volna, de nem engedik. Most, hogy vannak vagy heten, végül is lehetne még, de a drillek a 24-28 körüli létszámra vannak kalibrálva, úgyhogy terítés ugrott. Probléma lehet még, hogy ha megunta a kaját (pedig esetleg kér még pár falatot, csak már nem éhes, ezért nem koncentrál a kajára), akkor feláll, és elindul felfedezni. Tartok tőle, hogy erről rövid úton le fogják szoktatni.
Bölcsi után bementünk az útbaeső boltba. Mó lelkesen pakolt, de szerencsére nem toltak le minket, az eladólány kimondottan aranyosnak találta.

Szeptember 5.
Afrikából erős szél hoz forró levegőt, ráadásul péntek van – mindenki fáradt, nyűgös. Még szerencse, hogy ma csak öt gyerek van – az egyik pörög, a másik már 10 előtt majd’ elalszik. (A szívem szakadt meg érte, hogy nem hagyták aludni. Ledőlt egy matracra, ringatta magát, de ha elszenderedett volna, felébresztették. :-( ) Mózi is fáradt már, türelmetlen – mi tagadás, én is; a gondozónők is figyelmetlenebbek a szokásosnál (na nem nagyon, csak éppen észrevehetően). Mózi először ül oda a tízórás italosztásnál a többiekhez – és mindenkivel koccintana is („koncinka, koncinka!”). Ezt persze nem lehet, leszereljük. Aggaszt, hogy nem iszik, azt hiszem, nem ízlenek neki ezek az édes limonádék meg vizezett cukros gyümölcslék. Remélem, meg lehet beszélni, hogy inkább vizet adjanak neki majd.
Ebédnél elég türelmetlen, menne már - én is, így nem is vacakolunk sokat. Eszik, amit eszik (sütőtökfőzeléket, minkettőnknek bejön), aztán nyomás haza.
Hétfőn zivatarok, jégeső, jön az ősz. – és a második hét.

Mózi bölcsibe megy

Sokat halogattuk már, de most már tényleg muszáj (pénzügyi és mentálhigiénés szempontból is): Mózi szeptember 1-én megkezdte bölcsődei pályafutását.

Augusztus utolsó hetében látogatóban voltak nálunk a bölcsisnénik. Momónak lufit hoztak, karikákkal, mert az a jele (én a virágot akartam, és ott is voltam időben, de Éva néni úgy határozott, hogy azt nem lehet, mert lányos, és mire észbe kaptam, már csak a karika maradt. Hiába, farkastörvények… Majd az ovinál már rutinosabb leszek.). Momónak nagyon tetszett a lufi. Beszélgettünk, kikérdeztek, konstatálták, hogy a gyerek nem nagyon szokott rendszeres társasághoz, ráadásul szopik még, és meghozták a prognózist: nehéz menet lesz. Éva néni parázós típus, csak úgy nyugodt, ha minden lehetséges bajforrást számbavesz, aztán legfeljebb kellemesen csalódik, ha a dolgok a vártnál kicsit jobban alakulnak; Zsuzsa néni ellenben derűsen megjegyezte, hogy hátha Mózi ránkcáfol, és ki se lehet majd rugdosni a bölcsiből. Nem bántam volna, ha inkább Zsuzsa nénit kapjuk beszoktatási felelősnek, de most már mindegy.
Megkaptam házi feladatnak, hogy készüljek lélekben, mert rajtam múlik minden, aztán visszamentek a bölcsibe dolgozni.
(Délután még felhívtam Korom Palit, hogy hogy kell ezt a lelkilegkészülés dolgot csinálni, de azt mondta, sehogy, és hogy szoktassam le a gyereket a ciciről, mert már legfőbb ideje.)

Szeptember 1.: reggel 7 körül keltünk, negyed 10-kor elindultunk bölcsibe. Induláskor üdvözöltük egyhetes olaszországi utazásából megtérő kedvenc szomszédasszonyunkat, majd el is búcsúztunk tőle. A készülődés és menet közben húszpercenként rám törő pánikrohamokat mély levegővételekkel igyekeztem orvosolni.
Érkezéskor a főbejáraton át közelítettük meg az objektumot – ajtó zárva, mogorva konyhásnéni nyitja ki, és érdeklődik, hogy melyik csoportba jöttünk. Modom, nem tudom, ma van az első napunk, ezt még nem mondták. Mondom a bölcsisnénik nevét, elirányít minket a hátsó traktusba. Megtaláljuk a csoportot, lassan a gondozónőink is megkerülnek, megmutatják a hátsó bejáratot, ahol rendesen közlekedni illik, és kiderül, hogy Lurkó csoport vagyunk.
Röviden szétnézünk bent, aztán szaladunk is ki, mert a gyerekek a kerben játszanak ilyenkor. Mózi nagy bánatára sajnos nincs hinta, mert balesetveszélyes, de van homokozó, pici csúszda, faházikó, sok kis motor, labdák, kacskaringós út, kis farönkök ücsörögni, árnyas, barátságos kis udvar.
A másik csoporttól sövénnyel van leválasztva a mi kertrészünk. Az a szabály, hogy a sövényen innen kell maradni. Meg hogy a homokozóból nem pakoljuk ki a homokot. Meg nem gyomláljuk ki a virágokat. Van egy Máté nevű, hozzám hasonlóan nonkonformista kisfiú, na utána elég sokat szaladgálnak, hogy ne gyomláljon, meg ne akarjon kimászni a méter magas kiskapun. Majd meglátjuk, Mó mennyire bizonyul ebben a közegben szabálykövetőnek, egy dicséretet már bezsebeltünk, hogy a lapátot szépen visszatette a homokozóba.
Mózi kezdetben nem állt szóba sem gyerekkel, sem felnőttel, viszont bepánikolt, amikor szem elől tévesztett. Elég sokat lógott a nyakamban, és a cicizéssel is bepróbálkozott, de elég jól fogadta, mikor emlékeztettem a pár nappal korábban született új szabályra: cici csak otthon! Kipróbálta a motort, leült homokozni. Az egy óra vége felé már hajlott a kapcsolatteremtésre is, de csak ha ő kezdeményezett: ha a dadusnéni szólt hozzá, vagy megsimizte a fejét, akkor morgott és odébbment.
Egy órát maradtunk, aztán 11-kor elbocsátottak minket, hogy másnap ugyanígy 10-re jöjjünk.
Délután még vagy háromszor rámtört, hogy „Nem akarok többet bölcsibe menni!!!”. De persze:

Szeptember 2.
…elmentünk ma is. Momó sokkal gyorsabban feloldódott, mint tegnap, közvetlenebb volt a gyerekekkel és a felnőttekkel is (bár a frontális „támadásnak” még mindig ellenállt). Éva néni beült a homokozóba, Mó meg csatlakozott hozzá, én meg gondosan visszahúzódtam, hadd ismerkedjenek.
Mondtam Éva néninek (aki egyébként anyukának szólít, ami elég zavaró így, hogy egyszerre hárman is jelen vagyunk ebből a műfajból – meg egyáltalán), hogy szerintem Mózi nyugodtan ott ebédelhetne már holnap, jó evő, biztosan tetszene neki, de azt mondta, volt már olyan, hogy anyuka biztos volt benne, a gyerek meg nem evett, várjunk csak még egy napot. Én meg igyekszem mindent ráhagyni, az ő szakmája, régóta csinálja, biztos jobban tudja, mint én.
Egyébként is igyekszem az okoskodó énemet háttérbe szorítani – Momónak muszáj éreznie, hogy megbízom ezekben a nénikben, hogy ő is megbízzon bennük. Szóval a nagy, szkeptikus egómat önként vágom fejbe, ahányszor eszembe jut valamiről, hogy ez hülyeség, nem logikus, butaság. Nem könnyű. ;-)
Mózi nagyon rágcsálta a kezét, egyszer még a cicivel is bepróbálkozott (bár lehetett rajta látni, hogy tudja a válaszom előre, csak gondolta, hátha mégis), úgyhogy adtam neki egy kis kenyeret. Éva néni megjegyezte, hogy a beszoktatás után már majd ne adjunk a gyereknek soron kívül, meg az átadóban kaját, mert hát a hangyák, meg a többi gyerek féltékenykedne. Olyasmit motyogtam válaszképpen, hogy persze, csak a gyereket mégse lehet egyik pillanatról a másikra leszoktatni, láttam, hogy szüksége van valami orális ingerre, azért. Lehet, hogy egy szimpla "éhesnek tűnt" is elég lett volna. :-)
Remélem, hogy minél egyformábban fog telni ez a két hét (változatlan emberek, időjárás), hogy ne legyen még több feldolgoznivaló változás egyszerre. Ma kevesebbet kellett a mélylevegős módszerhez folyamodnom, és még egyszer sem jutott eszembe, hogy nem akarok többet bölcsibe menni. Haladunk.