2009. december 27., vasárnap

Karácsony 2009

Karácsony előtt meglátogatott minket a Szívós család.




Munkára fogtuk Csöpi nagyi fonalgombolyítóját:



Idén nem sütünk sok bejglit.




A macskák is szeretnek sütni.




23-ára már ünnepi asztal dukál:



A varázslatos villamosajtajú házikó




Debrecen főtere karácsonyi díszkivilágításban




Idill





Kukuca



Pepéék



Gesztenye

2009. október 27., kedd

Oviápdét

Az őszi szünet tiszteletére nagy csoportösszevonások vannak az oviban. Momó rendesen a Vörösbegy csoportba jár, de tegnap a Kékcinkébe kellett menni reggel, ma meg már a másik (épület-) szárnyba, a Fülemülébe. Elég sokan vannak így sajnos, pedig előre titokban örültem, hogy kicsit szellősebben lesznek, hátha több figyelem jut a bent lévő gyerekekre – mondjuk az én „problémás” fiamra.

Előttem egy pár küldte be a gyerekeiket, hosszan elbeszélgettek az óvónővel. Volt egy nagyon érdekes – bár igen szomorú – része a beszélgetésnek.

Megkérdezték az óvónőt, hogy jól értették-e, amit a gyerek mondott, hogy babakori képet kellene bevinni a gyerekeknek. Az óvónő pedig azt válaszolta, hogy nem ő kérte, biztosan a másik óvónéni volt (az külön is megérne pár szót, hogy az óvónő-párosok miért nem tudnak egymás futó projektjeiről). Azt mondta, hogy ő később, karácsony előtt szokott családi képeket kérni, de annyi most az olyan család, ahol hiányzik az apa vagy az anya (válás vagy haláleset miatt), hogy igyekszik egyáltalán nem felhozni ezt a témát. Rámutatott az egyik közelben játszó kislányra, aki az apukáját veszítette el.

Momó már majdnem két hónapja jár oviba. Úgy tűnik, szereti, bár reggel vonakodik a készülődésnél, indulásnál (ami rendesen megviseli Zoli idegeit), de érkezés után nem rendez hisztit, bemegy a csoportba játszani, délután pedig előfordul, hogy olyasmit mond, hogy „jó volt az óvoda”.

A kaki-ügy (szeparációs szorongás, vagy mi, 4-5 napig is tartogatta) oldódni látszik, bár sajnos egyelőre a nadrágját részesíti előnyben a WC helyett, és ezzel sajnos jobbára az óvodát tiszteli meg. De a múlt hetet itthon töltöttük, és többször is előfordult, hogy szó nélkül magára húzta a vécéajtót, és némi trónolás után ott figyelt a kaki a vécében. Azt hiszem, szépen haladunk!

Próbálom ovi után meg hétvégén elvinni ide-oda. Most a kedvenc programja a hévezés. Elmegyünk a Boráros térre, felszállunk a csepeli hévre, elmegyünk valameddig, aztán visszamegyünk, esetleg leszállunk a Lágymányosi-hídnál, ahol a Művészetek Palotája meg az új Nemzeti Színház van, és egy szép nagy park, meg játszótér, meg tiszafa-labirintus, amiben el szoktunk veszni, meg a zikkurat (Zoli nemzeti kutyaszarnak hívja, a formája miatt), amire fel szoktunk mászni.

Hétvégén elvittem a MüPába egy gyerekeknek szóló, ütőshangszereket bemutató koncertre a Talamba együttes előadásában. Eleinte innen is el akart menekülni, mint a Muzsikás táncházából a múltkor, de végül sikerült rávenni, hogy maradjunk. A végén kicsit már unta a dolgot, inkább a 8-10 méter magas nehéz bársonyfüggöny érdekelte a hátsó széksor mögött, mint az előadás, de azt hiszem, alapvetően tetszett neki a koncert. Sajnos nem volt teljesen felhőtlen a program, mert hiába hagyta ott a zenekar a színpadon a méregdrága hangszereket a gyerekek legnagyobb örömére, Momót zavarta a nagy ricsaj, és jobban érdekelték a folyosón álló zongorák, amiket mindenáron kipróbált volna, de nem hiszem, hogy a biztonsági őrök értékelték volna a dolgot…

(Zoli Amerikában van 3 hétig, úgyhogy igyekszünk addig hasznosan tölteni az időnket. Holnap nevelési tanácsadóba megyünk, pénteken meg Galgahévízre, Matejékhez. A jövő hetet még majd meglátjuk.)

2009. július 20., hétfő

Budapest, péntek este

A minap meglátogattuk az anyósomat (nyócker). Este 9 előtt indultunk haza, még nem volt sötét sem nagyon. A Práter utcát poros arany fénybe vonta a naplemente. Ballagtunk hármasban a körút felé. Szemben taxi jött, megállt, csinos nagyvilági luxusdámák szálltak ki. Pár méter frissen aszfaltozott járdához értünk, benne 3-4 mély keréknyom – nem bírták ki, ráparkoltak. Szemben két nagyon színes fiatal csaj, majd egy szintén fiatal kínai nő, fekete, átlátszó tüllfelsőben.
Kiérünk a Corvin mozihoz. Mellette (és egymás mellett) két, teljesen egyformának tűnő csehó, terasszal. Az egyik előtt úgy 300-an ültek, a másik előtt hárman. Mit tudhat az egyik, amit a másik nem? Hidegebb a kóla, kedvesebb a pincérnő, vagy csak a feneke kerekebb?
A körút szélén az aluljáró lépcsőjét népes tizenéves társaság veszi körül. Egyformák (főleg fehér nyári cucc van rajtuk), furcsák. Nem csinálnak semmit, nem szólogatnak be, de nem jó érzés elhaladni mellettük.
Momó utálja az aluljárókat (általában a metróhoz vezetnek, ami hangos, meg szeles, ezért félni kell tőle, még akkor is, ha vonat), így elég komplikált átjutni vele a villamosmegállóba. Sokáig nem jön a 6-os, viszont az ellenkező irányba számos tűzoltóautó tart. Végül megjön a villamos, felszállunk.
Az úri közönség fele a ZP-be tarthat. Mellettünk, az ajtónál fehérbotos, sokcsomagos figura üldögél, mélyen az arcába húzott kalapban. Illuminált fehérruhás huszonéves szól hozzá: „Büdös vagy, szájjá le, hallod?!” (Nem is volt büdös egyébként.) Pasi felnéz – arcát mintha gyurmából formázták volna – ki tudja, a beszólás miatt-e, leszáll a következőnél. Előtte mélyeket köhög.
Körtéren leszállunk, ekkorra sötét van.
A Himfy utca elején autó áll, ajtaja nyitva, mellette húszéves-forma fiatalember. Meztelen felsőtestén párhetes baba, nadrágja dereka a combja közepén, így remek kilátás nyílik hosszúszárú selyem alsógatyájára.
.
Mikor költözünk már?!!!!!!!

2009. május 10., vasárnap

Mustn't Park

Ez volt a címe az egyik általános iskolai angol leckénknek. A "mustn't" szerkezet használatát mutatta be egy olyan képzeletbeli parkon keresztül, ahol nem szabad fűre lépni, szaladgálni, enni, inni, levegőt venni... No, ez az olvasmány jutott eszembe, amikor nemrég Debrecenben járva ellátogattunk az egykori Jubileumi Játszótérre, azaz a "Jubcsira", amit azóta alaposan gatyába ráztak, körbekerítettek, és Százholdas Pagonynak kereszteltek át.
Pedig az első benyomás nagyon pozitív volt: izgalmas, szép, ránézésre biztonságos játékok minden korosztálynak, szép nagy fák között; a domb-erődöt meghagyták, sőt még fejlesztették is: építettek rá egy izgalmas cső-csúszdát. Van WC, van ivókút, a kapu pedig biztonságos, a kisgyerekek nem tudnak csak úgy kicsámborogni rajta.
Aztán megláttam a táblákat.
Nem ajánlás áll rajtuk, hanem utasítás: a játékot 3-6; 6-12 évesek használhatják. Szerencsére ezt még nem ellenőrzik nagyon szigorúan: nem kérnek minden gyerektől lakcímkártyát, hogy 5 éves, 7, vagy éppen 13. Bár igazán nem értem sem azt, hogy pl. 15 évesek, vagy éppen félős vagy vakmerő kisgyerekkel bíró 50 kilós anyukák miért ne használhatnák a játszóteret, sem azt, hogy egy ekkora játszótéren - ugyanis a Pagony akkora, hogy mind területre, mind a játékok számát tekintve legalább 3-4 átlagos játszótér kijönne belőle - miért nincsen egy olyan játék sem, amit 10-16 éveseknek terveztek (az uniós ajánlás, úgy tudom, 1-6, 6-10 és 10-16 éves korcsoportokat különböztet meg játszótér-ügyben).
Nemsokára újabb táblákat fedeztem fel: "A játszótéri játékokat felnőttek nem vehetik igénybe!". Ez, bár nekem nem tetszik, mert szívesen hintázok a gyerekkel, ha kevesen vannak a játszótéren, és nem foglalom a gyerekek elől a hintát, de valahol persze értem a logikáját, ha nem is értek vele egyet. (Bár a logikával jobban összeférne, ha inkább súlyhatárt szabnának meg...) Ami igazán sokkolt azonban, és ami miatt a lábamat sem teszem be többé a "Jubcsira" - legalábbis amíg nagyot nem változnak a dolgok -, az a "military" ruhás bácsi, aki hatóságként lép fel, ahányszor egy szülő - akár csak a csöpp gyerekét óva a leeséstől - ráteszi a lábát, vagy épp a hátsóját valamelyik játékra. Na EZT kikérem magamnak, a bennem élő felelős, felnőtt polgár nevében.
Debrecen épített egy szép játszóteret, ahol a szülő nem játszhat a gyerekével, csak felügyelheti a ténykedését. Egy játszóteret, ahol 12 éven felüli gyerekek nem játszhatnak. Egy játszóteret, ahol egy hatóságnak látszó, és akképp fellépő személy figyeli minden mozdulatunkat, és ránk szól, mint egy gyerekre, ha "rosszat" teszünk. Hát köszönöm, de ebből nem kérek!
Mellesleg ennek a csilivili játszótérnek a kellős közepén még mindig ott áll az a ronda, romos épület, ami már az én gyerekkoromban is ugyanott állt, ugyanilyen állapotban, csak még vasrakéták és hasonló, nem EU-konform játékok társaságában.
Ez után a sokkoló tapasztalat után kicsit más szemmel is megnéztem a játszótereket, ahová járni szoktunk. Szépek, biztonságosak, körbe vannak kerítve, de ahol van őr, ott is csak éjszaka: este, sötétedéskor jön, kitereli a népet, elrendezi a játszóteret, bezárja, reggel meg kinyitja. Napközben rengeteg szülő és kisebb-nagyobb gyerek van ott: ha a babahintán nincs szabad hely, a baba hintázhat anya ölében a laphintán, és ha a három-négyéveseknek kedve támad felmászni a "várba" a nagycsúszdához, anya vagy apa segít neki, esetleg felkíséri, ha még bizonytalan a mozgása. A szülők belátásán múlik, hogy mit csinálnak. És ez így jól működik, nincs belőle gond.
(Attól meg, aki esetleg nem érti, hogy mi az alapvető gondom a tiltótáblákkal meg a military ruhás "rendfenntartóval", csak azt szeretném megkérdezni: KOMOLYAN a szülők jelentenek veszélyt a játszótéri játékok épségére?)

2009. április 15., szerda

Cici

Van Momó csoportjában egy kislány, amolyan igazi, hamisítatlan hároméves királylány (hasonlóan királylányos anyukával egyébként: magas, csinos, szőke, kékszemű). Gyakran vagyunk együtt a játszótéren, szoktam beszélgetni velük. Ma ezzel fogadott a mamája:
Képzeld, a lányom ezt mondta a minap: "Anya, neked kicsi cicid van. A Mózes anyukájának nagy cicije van. Ha nagy leszek, én olyan cicit szeretnék, mint a Mózes anyukájáé!"
Hát irtó jót mulattam a sztorin. Azt hiszem, régen kaptam ekkora bókot! :-)

2009. február 20., péntek

Különvélemény

Előrebocsátom: tisztelem és becsülöm Dr. Vekerdy Tamást, mélyen egyetértek az általa képviselt elvekkel, és azon kevés ember közé sorolom, akiknek komoly tekintélye van a szememben, és feltétlenül adok a véleményükre.

A Nők Lapja idei 4. számában közölt véleményével viszont nem sikerült azonosulnom, így – bár én nem gyerekpszichológus vagyok, hanem szülő – meg szeretném fogalmazni az esettel kapcsolatban a saját véleményem.

.

Mivel nem találtam meg a neten a hivatkozott cikket, így íme egy összegfoglalás:

A levél írója egy három- és egy egyéves kisfiú anyukája. A gyerekek jó testvérek, bár természetesen a nagyobbik időnként ellentmondásosan viszonyul a kicsihez. Kertes házban laknak, de nincsenek közvetlen szomszédaik, ha társaságra vágynak, ki kell mozdulniuk. Ezek a kimozdulások a kistestvér születése óta elmaradtak. A férj hat körül ér haza a munkából, este sokat foglalkozik a gyerekekkel. A nagyszülők távol élnek, a gyerekek erősen kötődnek a szülőkhöz. Az anya igyekszik jó anya lenni, de előfordul, hogy elveszti a türelmét, és kiabál a nagyobbal.

A dilemma: menjen-e a hároméves oviba, és ha igen, mikortól? (Januárban töltötte a hármat.)

A nagyszülők, dédi véleménye szerint háromévesen „annak rendje és módja szerint” menjen oviba. A szülők úgy gondolják, hogy ha már a kistestvér miatt úgyis otthon van az anya, akkor miért ne maradhatna otthon a nagyobbik is – ha nem is évekig, de legalább szeptemberig, a hivatalos évkezdésig. Az óvónők is ezt javasolták. Az anya bizonytalan: nem szeretné, ha a gyerek lemaradna valami fontosról, nem biztos benne, hogy a fiának elég az ő és a kistestvér társasága.

Dr. Vekerdy Tamás (pszichológus) véleménye:

Ne menjen a kisfiú óvodába.

Érvek:

Felmérés ovisok közt: Mi a legjobb az óvodában? „Hogy anya értem jön.”

Az óvoda szükségmegoldás.

Az óvodának jó családi körülmények között élő gyerekek számára soha nincs „itt az ideje”.

Még a jövő szeptember sem feltétlenül kitűzendő időpont.

A testvérféltékenység természetes.

A „soha nem kiabálni” kívánatos, de nem megvalósítható.

A nagynak rosszulesne, ha anya otthon lenne a kicsivel, száműzve érezné magát, és ez még több feszültséggel járna.

Nem hiszi, hogy az óvodában jobban érezné magát, mint otthon az anyjával és a testvérével.

A szülők ne a kívülálló, távol élő rokonokra hallgassanak, hanem a saját megérzésükre.

Eszter (anya) véleménye:

Az én olvasatomban ez a levél egész másról szól, mint a gyerekpszichológus számára. Ez természetes is, hiszen az ő dolga elsősorban a gyerek szempontjait szem előtt tartani, én viszont természetesen az anyára „rezonálok” a történetben. Csakhogy – és ezt Vekerdytől tanultam – a gyerek lelkiállapota elválaszthatatlan az édesanyjáétól.

Számomra a levél elszigeteltségről, bezártságról, fáradtságról, monotonitásról, frusztrációról, bizonytalanságról szól. Szól a támogató közösség hiányáról, aminek következménye, hogy az anya szabadság és kikapcsolódás nélkül, heti 7 nap, napi 24 órában szolgálatban van. Ritkán találkozik a barátaival, rokonaival. Nincsenek körülötte vele hasonló élethelyzetben lévők, akikkel meg tudná beszélni a problémáit, ezért a médiapszichológusnak ír. Szól arról, hogy fáradt, ezért ingerült időnként, és emiatt lelkiismeret-furdalása van, de nem vállalhatja a problémáját nyíltan, mert a társadalom és saját eszményei szerint az anya boldog kötelessége otthon ülni a gyerekeivel, amíg a legkisebb is be nem tölti legalább a 2-3 éves kort.

Szerintem ennek az édesanyának felszabadulás lenne, ha napi pár órában csak egy gyerekkel kellene törődnie. Könnyebben is mozoghatna vele, és könnyebben találhatna programot, hiszen mások az igényei egy egyévesnek, mint egy háromévesnek. Elmehetnének baba-mama foglalkozásokra. Talán van is benne feszültség amiatt, hogy a kicsinek nem adhatta meg eddig azt a kizárólagos figyelmet, mint korábban a nagynak. És legalább addig, amíg a kicsi alszik, lenne végre egy kis ideje saját magára.

Nem értek egyet azzal, hogy az óvodának soha nincs itt az ideje. Egy kisgyereknek mindenképpen szüksége van közösségre (kortárs közösségre is) az egészséges fejlődéshez. Ebben egy organikusan működő világban születésétől kezdve része lehetne: a nagycsalád és a kisközösség pótolhatatlan értéke (és átka :-)), hogy az ember soha nem lehet egyedül. Az izoláltság nem természetes és nem egészséges állapot! Egy együtt élő többgenerációs nagycsaládban és/vagy egy jól működő települési vagy lakóközösségen belül nem fordulhat elő, hogy egy édesanya hónapokat tölt elszigetelten, hiszen tanácsaikkal segítik őt a nála idősebbek, tapasztaltabbak, a kortársaival, hasonló élethelyzetben lévőkkel pedig természetes módon egymásra találnak és megoszthatják problémáikat. (A nála fiatalabbaknak pedig ő segíthet.) Nem fordulhat elő a többéves szünetmentes mókuskerék sem, hiszen a gyerekeket időnként rá lehet bízni a közösség valamely tagjára – a gyerekek és a szülők is jól ismerik őket, és megbíznak bennük. Pusztán a férj jelenléte nem pótolhatja a közösség meglétét. Arról nem is szólva, hogy ha a szülők melegváltásban vannak a gyerekekkel, akkor talán lehet az anyának esélye elszabadulni kicsit, de véletlenül sem a párjával. És mire az 1-2-3 gyerek akkora lesz, hogy már nyugodt szívvel hagyják ott őket egy kvázi idegennel, addigra a két szülő ismeretlenként bámul egymásra. (Nem csoda, hogy olyan sok a válás a kisgyerekes szülők között.)

Igen, egyetértek: egy jó családi körülmények között élő gyerek számára az óvodának soha nincs itt az ideje. Számomra a fent vázolt helyzet jelentené a jó családi körülményeket. Az, hogy a magyar társadalom túlnyomó része nem ilyen körülmények között éli az életét, még nem jelenti azt, hogy ez természetes vagy egészséges állapot. Ha a családot nem veszi körül védelmező, segítő közösség, akkor én igenis szükségesnek gondolom, hogy a gyerek (és az anya is) idővel kortárs közösségbe kerüljön. Úgy gondolom, hogy gyerek- és családfüggő, hogy ennek mikor jön el az ideje – lehet, hogy két-, lehet, hogy négyévesen. Egyetértek a pszichológussal abban, hogy a szülők megérzései többnyire helytállóak – ami esetünkben azt jelenti, hogy a kisfiú nyugodtan menjen szeptembertől bölcsődébe, hiszen a szülők is így gondolják, mert ez jó lesz a gyereknek, és jó lesz az édesanyának is. Ebben a hitben megingatni az anyát (a megcáfolhatatlan szaktekintély helyzetéből beszélve) szerintem felelőtlenség –a beszoktatás folyamatát fogja mérhetetlenül megnehezíteni, ha az anya nem teljes meggyőződéssel, hanem lelkiismeret-furdalástól gyötörve viszi a gyereket óvodába. Vagy megérzése ellenére nem viszi, és egyre rosszabb pszichés állapotba kerül.

Még egy megjegyzés az időponttal kapcsolatban: az én fiam 2 és fél évesen ment bölcsődébe. Nem bánom, hogy nem vártunk még egy évet: én összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb vagyok azóta, ő boldogan jár bölcsődébe, és, bár nem volt könnyű a beszoktatás időszaka (lsd. a szeptemberi bejegyzéseket), de volt rá három hetem, kezdetben 3 gondozónőre 6-8 gyerek jutott, és ez most sem több kb. 20-22-nél, míg óvodában rövid a beszoktatás, szeptemberben sokan érkeznek egyszerre, és kezdettől jóval több gyerek jut egy óvónő-párosra, így egy olyan gyereknek, aki addig elszigetelten élt az édesanyjával, nagyon nehéz lehet a beszokás időszaka…

Bölcsifarsang

Mindazok megnyugtatására, akikkel nem beszéltünk a beszoktatós horrorsztorik óta: Momó szeret bölcsibe járni, eszik, alszik, csajozik („Bölcsike! Julcsika!”), jóban van az Évanénikkel (3 db) és az új gondozónővel, Nikivel is. Reggelente szertartásosan elbúcsúzik (ha érzelmesebb hangulatban van, igazi cuppanós, nyálas puszikat kapok tőle ilyenkor – a standard „pupu” helyett –, ami a napom fénypontja), aztán megy Apával bölcsibe.

Délután érte megyek, a nyakamba ugrik, és – lekopogom – az utóbbi pár napban a maratoni hisztikről is sikerült lebeszélnem, amiket korábban a hegymenet, a lépcsőzés és a „nem nyomunk meg minden útba eső gombot” miatt rendezett, amik pokollá – és mind objektív, mind szubjektív értelemben nagyon hosszúvá – tették a hazavezető utat.

.

Szerdán volt a bölcsifarsang. Egitől megkaptuk Marci oroszlánjelmezét, de addigra már megjelent lelki szemeim előtt Mózi mint Kövér Ellenőr (a Thomas, a gőzmozdonyból), és Momó elég rosszul reagált az oroszlánjelmez sapkarészére, így jobb ötletnek tűnt idén még valami humanoidnak öltöztetni. Ráadásul nem is igazán ismeri az oroszlánt még. A Thomast nagyon szereti, és én úgy gondoltam, hogy nagy élmény lenne neki, ha olyasminek öltözhetne, amit ismer és szeret. A mozdonyt nehéz lett volna kivitelezni, és még ha meg is oldom, nem hiszem, hogy felvette volna. :-)

(A fenti szöveg nem véletlenül tűnik magyarázkodásnak: véletlenül sem szeretném Egit megbántani oroszlánügyben. ;-))

.

Tehát a jelmez:

Vettünk egy fehér inget.

Az itthon kallódó fekete fotókartonból csináltam cilindert. (Ez a legneccesebb: nem hiszem, hogy sokáig maradna Mózi fején…)

Varrtam egy sárga mellényt.

Használtruha-boltban vettem zakót és nadrágot.

Varrtam egy másik sárga mellényt, mert az első kicsi lett. :-)

Megkértem Zolit, hogy az egyik nyakkendőjét kösse rövidre.

Érdekes, hogy a reggeli öltözködésnél visítva tiltakozott a fehér ing ellen, a nadrágot és a mellényt már kicsit kevésbé bánta, és amikor megmutattuk neki a tükörben, hogy hogy mutat, és biztosítottuk róla, hogy nagyon jól fest, egészen megnyugodott.

Később megírom a többit, most (szerda reggel) még csak annyit tudok, hogy az Évanénik lelkendezve fogadták, hogy milyen csinos. Talán ennek köszönhetően hagyta, hogy Zoli a zakót, a nyakkendőt és talán a cilindert is ráadja, tehát teljes harci díszben csatlakozhatott a reggeliző királylányok és tündérek hadához.

.

***

Délután tartalékba öltöztetve kaptam vissza Momót – kiderült, hogy nem ette le magát, csak úgy gondolták, kényelmetlen lenne a „jelmezben” aludnia. Mindenesetre visszaöltöztettem, így bent maradhatott a váltóruhája.

Arról, hogy mi történt a farsangon, persze nem sokat tudok, csak a gondozónők szűkszavú beszámolójára hagyatkozhatok, akik szerint ettek, ittak, jól érezték magukat. Abból gondolom, hogy Mózinak bejött a jelmezesdi, hogy öltözésnél már nyoma sem volt a korábbi tiltakozásnak: előzékenyen segített, dugta kezét-lábát, maga nyomta fejébe a cilindert, szóval a reggeli ellenállásnak nyoma sem volt.

(Bocs a rossz minőségű képekért, ha tudom, kicserélem jobbakra később.)

.