Munkára fogtuk Csöpi nagyi fonalgombolyítóját:
A macskák is szeretnek sütni.
Debrecen főtere karácsonyi díszkivilágításban
Idill
Az őszi szünet tiszteletére nagy csoportösszevonások vannak az oviban. Momó rendesen a Vörösbegy csoportba jár, de tegnap a Kékcinkébe kellett menni reggel, ma meg már a másik (épület-) szárnyba, a Fülemülébe. Elég sokan vannak így sajnos, pedig előre titokban örültem, hogy kicsit szellősebben lesznek, hátha több figyelem jut a bent lévő gyerekekre – mondjuk az én „problémás” fiamra.
Előttem egy pár küldte be a gyerekeiket, hosszan elbeszélgettek az óvónővel. Volt egy nagyon érdekes – bár igen szomorú – része a beszélgetésnek.
Megkérdezték az óvónőt, hogy jól értették-e, amit a gyerek mondott, hogy babakori képet kellene bevinni a gyerekeknek. Az óvónő pedig azt válaszolta, hogy nem ő kérte, biztosan a másik óvónéni volt (az külön is megérne pár szót, hogy az óvónő-párosok miért nem tudnak egymás futó projektjeiről). Azt mondta, hogy ő később, karácsony előtt szokott családi képeket kérni, de annyi most az olyan család, ahol hiányzik az apa vagy az anya (válás vagy haláleset miatt), hogy igyekszik egyáltalán nem felhozni ezt a témát. Rámutatott az egyik közelben játszó kislányra, aki az apukáját veszítette el.
Momó már majdnem két hónapja jár oviba. Úgy tűnik, szereti, bár reggel vonakodik a készülődésnél, indulásnál (ami rendesen megviseli Zoli idegeit), de érkezés után nem rendez hisztit, bemegy a csoportba játszani, délután pedig előfordul, hogy olyasmit mond, hogy „jó volt az óvoda”.
A kaki-ügy (szeparációs szorongás, vagy mi, 4-5 napig is tartogatta) oldódni látszik, bár sajnos egyelőre a nadrágját részesíti előnyben a WC helyett, és ezzel sajnos jobbára az óvodát tiszteli meg. De a múlt hetet itthon töltöttük, és többször is előfordult, hogy szó nélkül magára húzta a vécéajtót, és némi trónolás után ott figyelt a kaki a vécében. Azt hiszem, szépen haladunk!
Próbálom ovi után meg hétvégén elvinni ide-oda. Most a kedvenc programja a hévezés. Elmegyünk a Boráros térre, felszállunk a csepeli hévre, elmegyünk valameddig, aztán visszamegyünk, esetleg leszállunk a Lágymányosi-hídnál, ahol a Művészetek Palotája meg az új Nemzeti Színház van, és egy szép nagy park, meg játszótér, meg tiszafa-labirintus, amiben el szoktunk veszni, meg a zikkurat (Zoli nemzeti kutyaszarnak hívja, a formája miatt), amire fel szoktunk mászni.
Hétvégén elvittem a MüPába egy gyerekeknek szóló, ütőshangszereket bemutató koncertre a Talamba együttes előadásában. Eleinte innen is el akart menekülni, mint a Muzsikás táncházából a múltkor, de végül sikerült rávenni, hogy maradjunk. A végén kicsit már unta a dolgot, inkább a 8-10 méter magas nehéz bársonyfüggöny érdekelte a hátsó széksor mögött, mint az előadás, de azt hiszem, alapvetően tetszett neki a koncert. Sajnos nem volt teljesen felhőtlen a program, mert hiába hagyta ott a zenekar a színpadon a méregdrága hangszereket a gyerekek legnagyobb örömére, Momót zavarta a nagy ricsaj, és jobban érdekelték a folyosón álló zongorák, amiket mindenáron kipróbált volna, de nem hiszem, hogy a biztonsági őrök értékelték volna a dolgot…
(Zoli Amerikában van 3 hétig, úgyhogy igyekszünk addig hasznosan tölteni az időnket. Holnap nevelési tanácsadóba megyünk, pénteken meg Galgahévízre, Matejékhez. A jövő hetet még majd meglátjuk.)
Előrebocsátom: tisztelem és becsülöm Dr. Vekerdy Tamást, mélyen egyetértek az általa képviselt elvekkel, és azon kevés ember közé sorolom, akiknek komoly tekintélye van a szememben, és feltétlenül adok a véleményükre.
A Nők Lapja idei 4. számában közölt véleményével viszont nem sikerült azonosulnom, így – bár én nem gyerekpszichológus vagyok, hanem szülő – meg szeretném fogalmazni az esettel kapcsolatban a saját véleményem.
Mivel nem találtam meg a neten a hivatkozott cikket, így íme egy összegfoglalás:
A levél írója egy három- és egy egyéves kisfiú anyukája. A gyerekek jó testvérek, bár természetesen a nagyobbik időnként ellentmondásosan viszonyul a kicsihez. Kertes házban laknak, de nincsenek közvetlen szomszédaik, ha társaságra vágynak, ki kell mozdulniuk. Ezek a kimozdulások a kistestvér születése óta elmaradtak. A férj hat körül ér haza a munkából, este sokat foglalkozik a gyerekekkel. A nagyszülők távol élnek, a gyerekek erősen kötődnek a szülőkhöz. Az anya igyekszik jó anya lenni, de előfordul, hogy elveszti a türelmét, és kiabál a nagyobbal.
A dilemma: menjen-e a hároméves oviba, és ha igen, mikortól? (Januárban töltötte a hármat.)
A nagyszülők, dédi véleménye szerint háromévesen „annak rendje és módja szerint” menjen oviba. A szülők úgy gondolják, hogy ha már a kistestvér miatt úgyis otthon van az anya, akkor miért ne maradhatna otthon a nagyobbik is – ha nem is évekig, de legalább szeptemberig, a hivatalos évkezdésig. Az óvónők is ezt javasolták. Az anya bizonytalan: nem szeretné, ha a gyerek lemaradna valami fontosról, nem biztos benne, hogy a fiának elég az ő és a kistestvér társasága.
Dr. Vekerdy Tamás (pszichológus) véleménye:
Ne menjen a kisfiú óvodába.
Érvek:
Felmérés ovisok közt: Mi a legjobb az óvodában? „Hogy anya értem jön.”
Az óvoda szükségmegoldás.
Az óvodának jó családi körülmények között élő gyerekek számára soha nincs „itt az ideje”.
Még a jövő szeptember sem feltétlenül kitűzendő időpont.
A testvérféltékenység természetes.
A „soha nem kiabálni” kívánatos, de nem megvalósítható.
A nagynak rosszulesne, ha anya otthon lenne a kicsivel, száműzve érezné magát, és ez még több feszültséggel járna.
Nem hiszi, hogy az óvodában jobban érezné magát, mint otthon az anyjával és a testvérével.
A szülők ne a kívülálló, távol élő rokonokra hallgassanak, hanem a saját megérzésükre.
Eszter (anya) véleménye:
Az én olvasatomban ez a levél egész másról szól, mint a gyerekpszichológus számára. Ez természetes is, hiszen az ő dolga elsősorban a gyerek szempontjait szem előtt tartani, én viszont természetesen az anyára „rezonálok” a történetben. Csakhogy – és ezt Vekerdytől tanultam – a gyerek lelkiállapota elválaszthatatlan az édesanyjáétól.
Számomra a levél elszigeteltségről, bezártságról, fáradtságról, monotonitásról, frusztrációról, bizonytalanságról szól. Szól a támogató közösség hiányáról, aminek következménye, hogy az anya szabadság és kikapcsolódás nélkül, heti 7 nap, napi 24 órában szolgálatban van. Ritkán találkozik a barátaival, rokonaival. Nincsenek körülötte vele hasonló élethelyzetben lévők, akikkel meg tudná beszélni a problémáit, ezért a médiapszichológusnak ír. Szól arról, hogy fáradt, ezért ingerült időnként, és emiatt lelkiismeret-furdalása van, de nem vállalhatja a problémáját nyíltan, mert a társadalom és saját eszményei szerint az anya boldog kötelessége otthon ülni a gyerekeivel, amíg a legkisebb is be nem tölti legalább a 2-3 éves kort.
Szerintem ennek az édesanyának felszabadulás lenne, ha napi pár órában csak egy gyerekkel kellene törődnie. Könnyebben is mozoghatna vele, és könnyebben találhatna programot, hiszen mások az igényei egy egyévesnek, mint egy háromévesnek. Elmehetnének baba-mama foglalkozásokra. Talán van is benne feszültség amiatt, hogy a kicsinek nem adhatta meg eddig azt a kizárólagos figyelmet, mint korábban a nagynak. És legalább addig, amíg a kicsi alszik, lenne végre egy kis ideje saját magára.
Nem értek egyet azzal, hogy az óvodának soha nincs itt az ideje. Egy kisgyereknek mindenképpen szüksége van közösségre (kortárs közösségre is) az egészséges fejlődéshez. Ebben egy organikusan működő világban születésétől kezdve része lehetne: a nagycsalád és a kisközösség pótolhatatlan értéke (és átka :-)), hogy az ember soha nem lehet egyedül. Az izoláltság nem természetes és nem egészséges állapot! Egy együtt élő többgenerációs nagycsaládban és/vagy egy jól működő települési vagy lakóközösségen belül nem fordulhat elő, hogy egy édesanya hónapokat tölt elszigetelten, hiszen tanácsaikkal segítik őt a nála idősebbek, tapasztaltabbak, a kortársaival, hasonló élethelyzetben lévőkkel pedig természetes módon egymásra találnak és megoszthatják problémáikat. (A nála fiatalabbaknak pedig ő segíthet.) Nem fordulhat elő a többéves szünetmentes mókuskerék sem, hiszen a gyerekeket időnként rá lehet bízni a közösség valamely tagjára – a gyerekek és a szülők is jól ismerik őket, és megbíznak bennük. Pusztán a férj jelenléte nem pótolhatja a közösség meglétét. Arról nem is szólva, hogy ha a szülők melegváltásban vannak a gyerekekkel, akkor talán lehet az anyának esélye elszabadulni kicsit, de véletlenül sem a párjával. És mire az 1-2-3 gyerek akkora lesz, hogy már nyugodt szívvel hagyják ott őket egy kvázi idegennel, addigra a két szülő ismeretlenként bámul egymásra. (Nem csoda, hogy olyan sok a válás a kisgyerekes szülők között.)
Igen, egyetértek: egy jó családi körülmények között élő gyerek számára az óvodának soha nincs itt az ideje. Számomra a fent vázolt helyzet jelentené a jó családi körülményeket. Az, hogy a magyar társadalom túlnyomó része nem ilyen körülmények között éli az életét, még nem jelenti azt, hogy ez természetes vagy egészséges állapot. Ha a családot nem veszi körül védelmező, segítő közösség, akkor én igenis szükségesnek gondolom, hogy a gyerek (és az anya is) idővel kortárs közösségbe kerüljön. Úgy gondolom, hogy gyerek- és családfüggő, hogy ennek mikor jön el az ideje – lehet, hogy két-, lehet, hogy négyévesen. Egyetértek a pszichológussal abban, hogy a szülők megérzései többnyire helytállóak – ami esetünkben azt jelenti, hogy a kisfiú nyugodtan menjen szeptembertől bölcsődébe, hiszen a szülők is így gondolják, mert ez jó lesz a gyereknek, és jó lesz az édesanyának is. Ebben a hitben megingatni az anyát (a megcáfolhatatlan szaktekintély helyzetéből beszélve) szerintem felelőtlenség –a beszoktatás folyamatát fogja mérhetetlenül megnehezíteni, ha az anya nem teljes meggyőződéssel, hanem lelkiismeret-furdalástól gyötörve viszi a gyereket óvodába. Vagy megérzése ellenére nem viszi, és egyre rosszabb pszichés állapotba kerül.
Még egy megjegyzés az időponttal kapcsolatban: az én fiam 2 és fél évesen ment bölcsődébe. Nem bánom, hogy nem vártunk még egy évet: én összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb vagyok azóta, ő boldogan jár bölcsődébe, és, bár nem volt könnyű a beszoktatás időszaka (lsd. a szeptemberi bejegyzéseket), de volt rá három hetem, kezdetben 3 gondozónőre 6-8 gyerek jutott, és ez most sem több kb. 20-22-nél, míg óvodában rövid a beszoktatás, szeptemberben sokan érkeznek egyszerre, és kezdettől jóval több gyerek jut egy óvónő-párosra, így egy olyan gyereknek, aki addig elszigetelten élt az édesanyjával, nagyon nehéz lehet a beszokás időszaka…
Mindazok megnyugtatására, akikkel nem beszéltünk a beszoktatós horrorsztorik óta: Momó szeret bölcsibe járni, eszik, alszik, csajozik („Bölcsike! Julcsika!”), jóban van az Évanénikkel (3 db) és az új gondozónővel, Nikivel is. Reggelente szertartásosan elbúcsúzik (ha érzelmesebb hangulatban van, igazi cuppanós, nyálas puszikat kapok tőle ilyenkor – a standard „pupu” helyett –, ami a napom fénypontja), aztán megy Apával bölcsibe.
Délután érte megyek, a nyakamba ugrik, és – lekopogom – az utóbbi pár napban a maratoni hisztikről is sikerült lebeszélnem, amiket korábban a hegymenet, a lépcsőzés és a „nem nyomunk meg minden útba eső gombot” miatt rendezett, amik pokollá – és mind objektív, mind szubjektív értelemben nagyon hosszúvá – tették a hazavezető utat.
.
Szerdán volt a bölcsifarsang. Egitől megkaptuk Marci oroszlánjelmezét, de addigra már megjelent lelki szemeim előtt Mózi mint Kövér Ellenőr (a Thomas, a gőzmozdonyból), és Momó elég rosszul reagált az oroszlánjelmez sapkarészére, így jobb ötletnek tűnt idén még valami humanoidnak öltöztetni. Ráadásul nem is igazán ismeri az oroszlánt még. A Thomast nagyon szereti, és én úgy gondoltam, hogy nagy élmény lenne neki, ha olyasminek öltözhetne, amit ismer és szeret. A mozdonyt nehéz lett volna kivitelezni, és még ha meg is oldom, nem hiszem, hogy felvette volna. :-)
(A fenti szöveg nem véletlenül tűnik magyarázkodásnak: véletlenül sem szeretném Egit megbántani oroszlánügyben. ;-))
.
Tehát a jelmez:
Vettünk egy fehér inget.
Az itthon kallódó fekete fotókartonból csináltam cilindert. (Ez a legneccesebb: nem hiszem, hogy sokáig maradna Mózi fején…)
Varrtam egy sárga mellényt.
Használtruha-boltban vettem zakót és nadrágot.
Varrtam egy másik sárga mellényt, mert az első kicsi lett. :-)
Megkértem Zolit, hogy az egyik nyakkendőjét kösse rövidre.
Érdekes, hogy a reggeli öltözködésnél visítva tiltakozott a fehér ing ellen, a nadrágot és a mellényt már kicsit kevésbé bánta, és amikor megmutattuk neki a tükörben, hogy hogy mutat, és biztosítottuk róla, hogy nagyon jól fest, egészen megnyugodott.
Később megírom a többit, most (szerda reggel) még csak annyit tudok, hogy az Évanénik lelkendezve fogadták, hogy milyen csinos. Talán ennek köszönhetően hagyta, hogy Zoli a zakót, a nyakkendőt és talán a cilindert is ráadja, tehát teljes harci díszben csatlakozhatott a reggeliző királylányok és tündérek hadához.
***
Délután tartalékba öltöztetve kaptam vissza Momót – kiderült, hogy nem ette le magát, csak úgy gondolták, kényelmetlen lenne a „jelmezben” aludnia. Mindenesetre visszaöltöztettem, így bent maradhatott a váltóruhája.
Arról, hogy mi történt a farsangon, persze nem sokat tudok, csak a gondozónők szűkszavú beszámolójára hagyatkozhatok, akik szerint ettek, ittak, jól érezték magukat. Abból gondolom, hogy Mózinak bejött a jelmezesdi, hogy öltözésnél már nyoma sem volt a korábbi tiltakozásnak: előzékenyen segített, dugta kezét-lábát, maga nyomta fejébe a cilindert, szóval a reggeli ellenállásnak nyoma sem volt.
(Bocs a rossz minőségű képekért, ha tudom, kicserélem jobbakra később.)