2007. november 27., kedd

Mózi születése


Egy év próbálkozás után, közvetlenül munkahelyváltást követően jött össze a terhességem. Olga barátnőm ajánlotta a szülész-nőgyógyászát, aki a Szent István Kórházban praktizál. Ezt később nagyon szerencsésnek találtam, mert a Szt. István nagyon mama- és bababarát kórház, egyike azon keveseknek, ahol nincs kötelező borotválás és beöntés, van alternatív szülőszoba, és kezdettől a mamával van a baba, napi 24 órában. A terhesség alatt sokat olvastam a „szakirodalmat”, jártam kismamajógára, viszont nem tudtam elmenni a kórház előkészítőjére (március legvégéig dolgoztam). Onnantól, hogy nem dolgoztam, egyre fáradékonyabb lettem, se kedvem, se erőm nem volt csinálni semmit.
2006 április 22-ére voltunk kiírva, de még semmi nem volt: zárt méhszáj, nyákdugó a helyén (később sem volt szerencsém hozzá), a szülésznő meg a hasamat elnézve császárt jósolt. Én végig azt mondtam, hogy inkább rendes szülést szeretnék, és ő epidurális érzéstelenítést javasolt, mert hosszú szülést gyanított. Kétnaponta jártunk CTG-re (avagy NST-re), meg flowmetriára, végül másodikán reggel azt mondta a dokim, hogy este jöjjek be csomaggal ballonos tágításra, reggel szülünk. Na, ettől megijedtem, és előástam a motyómból a Caulophillum nevű (remélem, így írják) homeopátiás bogyót, amit homeopátiás oxitocin néven is emlegetnek, méhszájlazító hatása miatt. Ettől (vagy nem – én mindenesetre ennek tulajdonítom) egy órán belül beálltak az ötperces fájások – még haza sem értünk, már mondtam Zolinak, hogy elkezdődött. Innentől kutyául szenvedtem, otthon Zoli javasolta, hogy feküdjek be a kádba, de ott se volt jó – ő javasolta (a szülésznőt idézve), hogy próbáljak inkább még egy kicsit otthon kitartani, én meg ordítottam neki, hogy gyerünk a kórházba!
Azt hiszem, olyan 2-3 körül értünk be, ott megvizsgáltak (az ügyeletesek vizsgálata nagyon fájdalmas volt, a saját dokimé nem), a magzatvíz is elment, én meg elkezdtem érzéstelenítésért könyörögni. Rákötöttek a vajúdóban a CTG-re, de képtelen voltam a fájások alatt nyugton maradni, így jó soká tartott. Aztán kiutaltak nekem egy szülőszobát.
Öklendeztem (a hányáson már otthon túlestem), vergődtem, nem találtam a helyem. Zoli tündér volt, végig mellettem maradt, enni sem ment el (legközelebb csomagolok neki valami kaját), vizes kistörölközőből itatott. Nemsoká (persze ez csak nekem „nem soká”, egyébként órák teltek el, de én csak arra emlékszem, hogy néha felnéztem az órára, és elcsodálkoztam, hogy hova tűnt az idő) jöttek a tolófájások, de a méhszáj még talán 2-3 ujjnyinál tartott, nem lehetett nyomni. Végre előkerült az aneszteziológus egy gyakornokkal, többször is nekifutottak, mire sikerült bekötniük az epidurális érzéstelenítést. Azt hiszem, jó nagy adagot kaphattam végül, mert erősen csóválták a fejüket közben, hogy még mindig mozog a lábujjam. Az EDA lecsitította kicsit a fájdalmakat, viszont sajnos későn, mert mire hatott, lassan lehetett volna nyomni, de nem éreztem semmit. Akkor meg nyomták az infúzión az oxitocint, de reménytelenül fájásgyenge voltam. Egy darabig próbáltunk nyomni, de nem haladt a dolog sehova, és akkor az ügyeletes doki azt mondta az én dokimnak, hogy „Szedjük szét!”. Na, ettől nem lettem boldog, mert azt hittem, hogy engem, de kiderült, hogy az ágyat. Úgy döntöttek, vákummal rásegítenek. Eddig a pontig zene ment (mi hoztuk, segített), meg félhomály volt, akkor erős lámpákat kapcsoltak, kikapcsolták a zenét, és munkához láttak. Kétszer futottak neki a vákummal, (ekkor már bent volt az ügyeletes doki, az én dokim, a szülésznőm, meg még két másik szülésznő, vagy bába, vagy ki), de nem sikerült összhangba hozni a fájásokat (amiket eddigre egyáltalán nem éreztem), a tolást, a nyomást a hasamon meg a vákumot. Végül a szülésznőm (Zoli szavaival élve, mert ezt a részt csak tőle tudom) félrerugdosta a dokit, és valami műfogással kivarázsolta belőlem a gyereket. Háromnegyed kilenc volt ekkor.
Mózit amúgy kulimászosan megkaptam, addig lemostak (az nagyon jól esett), aztán Mót is megfürdették, felöltöztették, emgem meg háromnegyed órán át hímzett a dokim (nem nagyon foglalkoztam vele, addig ismerkedtünk Mózival, aki pici volt, nagy kezekkel és tappancsokkal). Aztán pisilés, mászkálás (a szülésznők féltettek, hogy elájulok, olyan sápadt voltam, ők nem tudták, hogy mindig így nézek ki), és leköltöztem az egy szinttel lejjebb lévő kórterembe, ahol elbúcsúztam Zolitól. Mózit akkor még vizsgálták, aztán késő este meghozták, és onnantól végig velem volt. A nővérkéket macerálni kellett, hogy segítsenek a szoptatásban, és a fürdetést sem hagytam ki soha, kérdezgettem a néniket, hogy mit hogy. Mózi nagyon sokat aludt (nem a nővérektől vagy az orvostól tudtam meg, hogy azért, mert sárga, hanem a szülésznőmtől, akivel összefutottam a folyosón, amikor épp két friss babát „kézbesített” az osztályra), így tulajdonképpen eléggé unatkoztam, és szívesen elmentem volna korábban. A gátsebem fájt – a dokim megnézte, és jeges borogatást javasolt, amit kérésre adtak a nővérszobában, és nagyon jót tett. Mó kedd este született, minket szombat délben bocsátottak haza, csak sajnos így nem tudtuk kiváltani a felírt popsikenőcsöt meg fürdetőkrémet meg köldökhintőport. Mindegy, legközelebb már rutinosak leszünk.

Tanulságok:
A Szt. István jó, mert nem macerálják az embert túl sokat, de nem jó annak, aki a) azt akarja, hogy kinyalják a fenekét, b) nem akar 5 ágyas multikulti kórteremben feküdni c) nem mer kérdezni. Ideális viszont többedik gyerekes, belevaló kismamáknak. Én legközelebb is szívesen szülnék itt. Sokakat zavar, hogy a látogatók szabadon bejárhatnak a kórtermekbe, én boldog voltam, hogy Zoli ottvolt, amikor csak tudott, és vigyázott Móra, amíg én lezuhanyoztam (ami kb. olyan volt, mint egy újjászületés).
Szerintem a következő szülésemnél már nem fogok ennyire parázni – szerintem a félelem miatt tágultam ennyire nehezen, és ettől húzódott el ennyire a dolog.
Ha kibírom (és a második szülés általában gyorsabb, mint az első), nem kérek érzéstelenítést – teljesen felborította a szülés ritmusát. Viszont igyekszem végig szedni a Caulophillumot – most, bevallom, hamar leálltam vele – „túlságosan” erős fájásokat csinált. Ami persze szükséges, ha az embernek fél nap alatt kell 10 centit tágulni, de akkor csak arra tudtam gondolni, hogy „elég!”.
Legközelebb, ha nincs probléma egyikőnkkel sem, megpróbálok egy-két nap után lelépni a kórházból – most már tudom, hogy lehet. Nincs semmi értelme bent üdülni, ha nincs semmi gond.
Szülés után jó gyorsan emészthető, kalóriadús dolgokat enni, úgyis mint: puding, madártej, túrórudi, palacsinta. (Aztán persze tudni kell időben leállni ezekkel. ;-)) Ezen kívül fontos a vitamin: zöldség és gyümölcs. Ebből következik, hogy az átlag kórházi koszt tökéletesen alkalmatlan a frissen szült kismama erejének visszaadására és a tejelválasztás beindulásának segítésére.

2007. november 16., péntek

Hosszú a nap...

Öt napja kikerültünk abból a paradicsomi állapotból, hogy Zoli is itthon volt velünk, és együtt, meg felváltva szórakoztathattuk csöpp porontyunkat (hogy Egit idézzem: "Jó nagy csöpp!" :-)). Apa ezentúl dolgozni jár, mégpedig Dél-Budáról Vácra, így hirtelen ki kell találnom, mit kezdek egy másfél éves gyerekkel heti öt nap, napi 12-14 órát (jó, ebből jó esetben kettőt alszik). Pláne most, hogy a randa téli idő miatt a szabadtéri lehetőségek jelentősen beszűkültek.

A főzés az eddigi favorit: Mózit felültetem magam mellé a pultra, a mancsába nyomok egy fakanalat, és főzök, meg magyarázok. Hamarosan profi műsorvezető lehetek a TV Paprikán, ha így haladunk. :-)
Ma meg festettünk: újságpapírokkal borítottam a terepet, előkészítettem vízfestéket, ecseteket, papírt, vizet, aztán hajrá. Piros festékbe dugtam a kezem, aztán szóltam, hogy Mó, gyere, festünk. Mó meg elmenekült a szoba túlvégére, onnan pislogott rám aggodalmas képpel. (Talán nem pont a pirossal kellett volna kezdeni?) Aztán idővel szépen közelebb jött, kapott ecsetet (mind a két kezébe), beült az ölembe, és onnan mázolt. Aztán persze alaposan belemászott a festékbe, úgyhogy a végén megfürdött.

Szóval, a nap kérdése: mit lehet egész nap (héten, hónapban) kezdeni egy másfél éves gyerekkel?