Az őszi szünet tiszteletére nagy csoportösszevonások vannak az oviban. Momó rendesen a Vörösbegy csoportba jár, de tegnap a Kékcinkébe kellett menni reggel, ma meg már a másik (épület-) szárnyba, a Fülemülébe. Elég sokan vannak így sajnos, pedig előre titokban örültem, hogy kicsit szellősebben lesznek, hátha több figyelem jut a bent lévő gyerekekre – mondjuk az én „problémás” fiamra.
Előttem egy pár küldte be a gyerekeiket, hosszan elbeszélgettek az óvónővel. Volt egy nagyon érdekes – bár igen szomorú – része a beszélgetésnek.
Megkérdezték az óvónőt, hogy jól értették-e, amit a gyerek mondott, hogy babakori képet kellene bevinni a gyerekeknek. Az óvónő pedig azt válaszolta, hogy nem ő kérte, biztosan a másik óvónéni volt (az külön is megérne pár szót, hogy az óvónő-párosok miért nem tudnak egymás futó projektjeiről). Azt mondta, hogy ő később, karácsony előtt szokott családi képeket kérni, de annyi most az olyan család, ahol hiányzik az apa vagy az anya (válás vagy haláleset miatt), hogy igyekszik egyáltalán nem felhozni ezt a témát. Rámutatott az egyik közelben játszó kislányra, aki az apukáját veszítette el.
Momó már majdnem két hónapja jár oviba. Úgy tűnik, szereti, bár reggel vonakodik a készülődésnél, indulásnál (ami rendesen megviseli Zoli idegeit), de érkezés után nem rendez hisztit, bemegy a csoportba játszani, délután pedig előfordul, hogy olyasmit mond, hogy „jó volt az óvoda”.
A kaki-ügy (szeparációs szorongás, vagy mi, 4-5 napig is tartogatta) oldódni látszik, bár sajnos egyelőre a nadrágját részesíti előnyben a WC helyett, és ezzel sajnos jobbára az óvodát tiszteli meg. De a múlt hetet itthon töltöttük, és többször is előfordult, hogy szó nélkül magára húzta a vécéajtót, és némi trónolás után ott figyelt a kaki a vécében. Azt hiszem, szépen haladunk!
Próbálom ovi után meg hétvégén elvinni ide-oda. Most a kedvenc programja a hévezés. Elmegyünk a Boráros térre, felszállunk a csepeli hévre, elmegyünk valameddig, aztán visszamegyünk, esetleg leszállunk a Lágymányosi-hídnál, ahol a Művészetek Palotája meg az új Nemzeti Színház van, és egy szép nagy park, meg játszótér, meg tiszafa-labirintus, amiben el szoktunk veszni, meg a zikkurat 
(Zoli nemzeti kutyaszarnak hívja, a formája miatt), amire fel szoktunk mászni.
Hétvégén elvittem a MüPába egy gyerekeknek szóló, ütőshangszereket bemutató koncertre a Talamba együttes előadásában. Eleinte innen is el akart menekülni, mint a Muzsikás táncházából a múltkor, de végül sikerült rávenni, hogy maradjunk. A végén kicsit már unta a dolgot, inkább a 8-10 méter magas nehéz bársonyfüggöny érdekelte a hátsó széksor mögött, mint az előadás, de azt hiszem, alapvetően tetszett neki a koncert. Sajnos nem volt teljesen felhőtlen a program, mert hiába hagyta ott a zenekar a színpadon a méregdrága hangszereket a gyerekek legnagyobb örömére, Momót zavarta a nagy ricsaj, és jobban érdekelték a folyosón álló zongorák, amiket mindenáron kipróbált volna, de nem hiszem, hogy a biztonsági őrök értékelték volna a dolgot…
(Zoli Amerikában van 3 hétig, úgyhogy igyekszünk addig hasznosan tölteni az időnket. Holnap nevelési tanácsadóba megyünk, pénteken meg Galgahévízre, Matejékhez. A jövő hetet még majd meglátjuk.)