Tegnap este bambuljuk a tévét - kicsinyünk nem az a korán fekvős fajta, mi már rég alfa üzemmódban vegetálunk, ő meg még mindig pörög -, a Mezzón megy valami zongoraverseny (Zoli szerint nem zongoraverseny volt, hanem szonáta zongorára és csellóra). Mózit érdekli a dolog: táncol rá, nézi a tévét. Aztán odamegy a kanapénak arra a részére, ahol nem terpeszkednek a felmenői, és nekiáll rajta zongorázni. Közben időnként rápillant a tévére, hogy hogy is csinálja a bácsi. Se lát, se hall, 15 percig püföli a kanapét. Néha majd' hanyattesik a nagy igyekezettől.
Mit csinál ilyenkor a 21. századi szülő?
Kapkodva előrántja a mobilját.
Megnézi, van-e rajta kamera.
Örül, mert van. :-)
Felveszi a gyereket (aki ezt észre sem veszi, mert teljes beleéléssel zongorázik). A felvétel néhol remeg, szülő vinnyogva próbálja visszafojtani a röhögést.
Visszanézi a felvételt.
Megint örül, mert hangot is felvesz a mobilja.
Csinál még egy felvételt, a biztonság kedvéért.
Aztán áttölti a telefonról a fájlokat a laptopra, amin van infraport.
Aztán átviszi pendrájvon a PC-re.
Aztán konvertert keres, mert a telefon persze valami elvarázsolt fájlformátumot használ.
Aztán blogot ír, és megosztja az élményt a barátaival és ismerőseivel.
Szóval gyermekünk most már nem csak doktor lesz és olimpiai bajnok vízilabdázó, de világhírű zongoraművész is. ;-) Szegénykém...
2008. január 31., csütörtök
2008. január 8., kedd
Karácsonyi bolondokháza
Újévi fogadalmam: nem hagyom magam lebeszélni, és ha januárban találok valakinek megfelelő karácsonyi ajándékot, hát megveszem – már ha telik rá, persze. ;-)
Az ünnepek alatt hallgattam… Nem akartam senki nyakába zúdítani a keserűséget, ami igyekezett nap mint nap legyűrni.
Nálam az Advent már harmadik éve egybeesik Anyu betegségével és halálával, illetve az erre való emlékezéssel. Nem egy jó felütés az örömteli várakozáshoz… Szerencsére a fájdalom valamelyest tompul idővel, és ahogy nő a család, talán egyre több vidám dolog vonja majd el a figyelmem. Remélem, megérem majd a nagymamakort, és olyan leszek, mint Zoli Csöpi nagyija. Csöpike igazi családösszetartó erő volt: szeretett mindenkit, aki szerette az unokáit, nem válogatott a menyek és „unokamenyek” között, és fergeteges nagycsaládi ünnepségeket rittyentett látszólag különösebb felhajtás nélkül.
Hiányoznak nagyon mindketten…
Aztán bedarált a nagy karácsonyi gépezet: az utolsó pillanatig szaladgáltunk megfelelő ajándékok után, sütöttünk 50 rúd bejglit, és a karácsonyi ebéd nagy részét is én főztem meg, és persze a hozzávalókat is több körben kellett beszerezni zsúfolt áruházakban, piacokon és henteseknél. A december 24-e az immáron szokásos „Szentebéddel” indult Budapesten Zoli családjával (illetve persze előtte a félnapos főzőcskézéssel), majd felpakoltuk a lakást, felnyaláboltuk Mózit, és elkocsikáztunk Debrecenbe (örök hálám Zolinak, hogy évek óta zokszó nélkül vállalja ezt a vesszőfutást). Otthon Szenteste Apuval, nagyanyámmal és az öcsémékkel, ha jól emlékszem kisebb morgásokkal megúsztuk, a nagyobb hisztik csak másnap vagy harmadnap kezdődtek, amikor elmúlt a Nagy Karácsonyi Zabálás agyat-testet lebénító hatása. Mózi cukorfalat volt: táncikált a tükör előtt (sőt, tudományos kísérleteket végzett vele), és könyvből mesét olvasott a bőröndön heverő macskának, aki néhány karmolással honorálta a szórakoztatást (pedig Mózi biztosan nem bántotta: a szomszéd macskáján szokott gyakorolni, és szerintem nincs még egy másfél éves, aki ilyen finoman nyúlna egy cicához). 28-án irány haza, nagymosás, de legalább főzni nem kell. ;-)
29-én hirtelen felindulásból nekiálltam leszoktatni Mózit az éjszakai cicizésről. Ő jól bírta (párszor felnyösszent, de némi sss sss ssss-től rögtön visszaaludt), én viszont, mint aki megivott egy vödör kávét: minden zajra felszisszentem. Hol Mó nyösszent, hol Zoli horkolt, alig 1-2 órát aludtam, azt is felszínesen. 30-án ezért pokoli rossz kedvem volt: közöltem szegény Zolival, hogy a szilveszter katasztrófa lesz, meg én is benne, jobb, ha el sem megyek, és egyébként is grrr.
Aztán kialudtam magam, felnyaláboltuk a kaját, cuccot, gyereket, és elautóztunk Egiék házát felavatni, és megünnepelni az Újévet. Nem volt katasztrófa, sőt! :-)
A ház gyönyörű, de ezt már korábbról is tudtuk: amióta beköltöztek, több napot is ott csöveztünk Mózival (Apát beadtuk a dolgozóba). Mó így már ismerte a helyet, félórán belül feloldódott a gyerektársaságban, és onnantól csak néha került elő. Magyariék Ki-Mit-Tudot rendeztek a gyerekeknek, Mózi pedig végig ott kiabált, táncikált, énekelt, halandzsázott és tapsikolt a „színpadon”. Örült a szívem. :-)
Egiéknek köszönjük szépen a vendéglátást! Eddig nem hittem, hogy egy szilveszteri buli akár még jól is elsülhet. :-) Az új év pedig új energiákkal lepett meg: buzog bennem a kreativitás, úgyhogy ülőkét csinálok Mónak. De ez már egy következő bejegyzés lesz…
Az ünnepek alatt hallgattam… Nem akartam senki nyakába zúdítani a keserűséget, ami igyekezett nap mint nap legyűrni.
Nálam az Advent már harmadik éve egybeesik Anyu betegségével és halálával, illetve az erre való emlékezéssel. Nem egy jó felütés az örömteli várakozáshoz… Szerencsére a fájdalom valamelyest tompul idővel, és ahogy nő a család, talán egyre több vidám dolog vonja majd el a figyelmem. Remélem, megérem majd a nagymamakort, és olyan leszek, mint Zoli Csöpi nagyija. Csöpike igazi családösszetartó erő volt: szeretett mindenkit, aki szerette az unokáit, nem válogatott a menyek és „unokamenyek” között, és fergeteges nagycsaládi ünnepségeket rittyentett látszólag különösebb felhajtás nélkül.
Hiányoznak nagyon mindketten…
Aztán bedarált a nagy karácsonyi gépezet: az utolsó pillanatig szaladgáltunk megfelelő ajándékok után, sütöttünk 50 rúd bejglit, és a karácsonyi ebéd nagy részét is én főztem meg, és persze a hozzávalókat is több körben kellett beszerezni zsúfolt áruházakban, piacokon és henteseknél. A december 24-e az immáron szokásos „Szentebéddel” indult Budapesten Zoli családjával (illetve persze előtte a félnapos főzőcskézéssel), majd felpakoltuk a lakást, felnyaláboltuk Mózit, és elkocsikáztunk Debrecenbe (örök hálám Zolinak, hogy évek óta zokszó nélkül vállalja ezt a vesszőfutást). Otthon Szenteste Apuval, nagyanyámmal és az öcsémékkel, ha jól emlékszem kisebb morgásokkal megúsztuk, a nagyobb hisztik csak másnap vagy harmadnap kezdődtek, amikor elmúlt a Nagy Karácsonyi Zabálás agyat-testet lebénító hatása. Mózi cukorfalat volt: táncikált a tükör előtt (sőt, tudományos kísérleteket végzett vele), és könyvből mesét olvasott a bőröndön heverő macskának, aki néhány karmolással honorálta a szórakoztatást (pedig Mózi biztosan nem bántotta: a szomszéd macskáján szokott gyakorolni, és szerintem nincs még egy másfél éves, aki ilyen finoman nyúlna egy cicához). 28-án irány haza, nagymosás, de legalább főzni nem kell. ;-)
29-én hirtelen felindulásból nekiálltam leszoktatni Mózit az éjszakai cicizésről. Ő jól bírta (párszor felnyösszent, de némi sss sss ssss-től rögtön visszaaludt), én viszont, mint aki megivott egy vödör kávét: minden zajra felszisszentem. Hol Mó nyösszent, hol Zoli horkolt, alig 1-2 órát aludtam, azt is felszínesen. 30-án ezért pokoli rossz kedvem volt: közöltem szegény Zolival, hogy a szilveszter katasztrófa lesz, meg én is benne, jobb, ha el sem megyek, és egyébként is grrr.
Aztán kialudtam magam, felnyaláboltuk a kaját, cuccot, gyereket, és elautóztunk Egiék házát felavatni, és megünnepelni az Újévet. Nem volt katasztrófa, sőt! :-)
A ház gyönyörű, de ezt már korábbról is tudtuk: amióta beköltöztek, több napot is ott csöveztünk Mózival (Apát beadtuk a dolgozóba). Mó így már ismerte a helyet, félórán belül feloldódott a gyerektársaságban, és onnantól csak néha került elő. Magyariék Ki-Mit-Tudot rendeztek a gyerekeknek, Mózi pedig végig ott kiabált, táncikált, énekelt, halandzsázott és tapsikolt a „színpadon”. Örült a szívem. :-)
Egiéknek köszönjük szépen a vendéglátást! Eddig nem hittem, hogy egy szilveszteri buli akár még jól is elsülhet. :-) Az új év pedig új energiákkal lepett meg: buzog bennem a kreativitás, úgyhogy ülőkét csinálok Mónak. De ez már egy következő bejegyzés lesz…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)