Tükör

Nagyon természetellenes világban élünk. Kevés a kapcsolatunk, kevés közösségnek vagyunk tagjai – szegényes a szociális hálónk –, és ebből rengeteg hátrányunk származik mind egyéni, mind társadalmi szinten.
Ahhoz, hogy az ember megtalálja, megfogalmazza és megvalósítsa önmagát, minél szélesebb és sokszínűbb külső referenciára van szüksége. Azaz rengeteg rokonra, barátra, ismerősre, akiknek valamelyest belelát az életébe, látja a képességeiket, erősségeiket és gyengéiket, szokásaikat, társadalmi helyzetüket, munkájukat, kultúrájukat, konfliktuskezelési megoldásaikat.
Régen az átlagember egyszerűen felnőtt: egyféle minta volt a környezetében, amit követhetett – és követnie is kellett – a fiú vitte tovább az apja szakmáját, és születése pillanatában „készen volt” az élete. (Persze a „különcöknek” akkor sem volt könnyű, sőt.)
Ma, az individuum világában a különc útja talán kicsit könnyebb, mert kevesebb akadályba ütközik élete során, az „átlagember” – mintha létezne ilyen! – viszont elvesztette a referenciákat. Alig van esélye saját énjét kibontakoztatni, megtalálni a középpontját, rálelni az útjára, a sorsára, a hivatására.
Én hiszek a karmában. (A karma szó egyébként munkát jelent.) De lehetnék színtisztán materialista is – mindegy, hogy úgy fogalmazom meg a problémát, hogy a Felsőbbrendű Énem által előre megrajzolt útra szeretnék rálelni, és elvégezni a magamra kiszabott házi feladatot, vagy úgy, hogy az adottságaimnak legmegfelelőbb hivatást keresem, ahol a leghatékonyabban tudok a világ baján segíteni, a leginkább hasznossá tudom tenni magam.
És az önmegvalósítás egy dolog – egy csomó ember megvan egész életében anélkül, hogy eddig eljutna, ez csupán a (Maslow-)piramis csúcsa.

Csakhogy ha az ember gyereket vállal, könnyen szembesülhet azzal, hogy olyan feladatra vállalkozott, amire aligha volt esélye felkészülni addig. A fent említett referenciák nélkül, és megtalált saját személyiség (középpont) nélkül az ember eszköztelen. A modern gyerekpszichológia azt tartja a legfontosabbnak, hogy aki gyereket nevel, gyerekekkel foglalkozik, az legyen kongruens, önazonos. Csakhogy eddig az állapotig eljutni manapság nem egyszerű. Nekem legalábbis biztosan nagyon nehéz.

Mi egy adott korú gyereknél a „normális”?
Miben különleges a gyerekem, miben más, mint a többiek, miben jobb vagy rosszabb?
Hogyan neveljem? (Persze, egyszerű: nézzük az alternatívákat, és válasszuk ki, hogy a saját személyiségünknek mi felel meg a legjobban. De ha nem látok alternatívákat, és nem ismerem önmagam...?)
Hogy viszonyuljak az egyediségéhez, a vérmérsékletéhez, a játszmáihoz?
Hogyan segítsek majd neki megtalálni az ő saját, egyedi és megismételhetetlen útját, a hivatását, beteljesíteni a sorsát? (Miképpen találjam meg a sajátomat, hogy ebben példaként szolgálhassak neki?)
Hogyan segítsek neki boldog emberré válni?

Furcsa dolog, hogy bár gyereket nevelni a világ legösszetettebb, legnehezebb, legsokoldalúbb, legembertpróbálóbb és egyben legfontosabb feladata, a mai rendszer, ami mindent intézményesít, mindenhez végzettséget ír elő, és egyáltalán, mindenbe beleszól, pont ehhez a feladathoz nem nyújt semmilyen támpontot. Nem kötik végzettséghez, nem oktatják iskolában, nem ellenőrzik, hogy jól csinálom-e (szerencsére). Sajnos ugyanezen rendszer számlájára írható (bár lássuk be, a rendszer mi magunk vagyunk, belőlünk áll össze), hogy nincsenek közösségek, amik a fent leírt feladatkört elláthatnák: referencia lennének és segítség: tükör és kályha.