Mózi bölcsibe megy

Sokat halogattuk már, de most már tényleg muszáj (pénzügyi és mentálhigiénés szempontból is): Mózi szeptember 1-én megkezdte bölcsődei pályafutását.

Augusztus utolsó hetében látogatóban voltak nálunk a bölcsisnénik. Momónak lufit hoztak, karikákkal, mert az a jele (én a virágot akartam, és ott is voltam időben, de Éva néni úgy határozott, hogy azt nem lehet, mert lányos, és mire észbe kaptam, már csak a karika maradt. Hiába, farkastörvények… Majd az ovinál már rutinosabb leszek.). Momónak nagyon tetszett a lufi. Beszélgettünk, kikérdeztek, konstatálták, hogy a gyerek nem nagyon szokott rendszeres társasághoz, ráadásul szopik még, és meghozták a prognózist: nehéz menet lesz. Éva néni parázós típus, csak úgy nyugodt, ha minden lehetséges bajforrást számbavesz, aztán legfeljebb kellemesen csalódik, ha a dolgok a vártnál kicsit jobban alakulnak; Zsuzsa néni ellenben derűsen megjegyezte, hogy hátha Mózi ránkcáfol, és ki se lehet majd rugdosni a bölcsiből. Nem bántam volna, ha inkább Zsuzsa nénit kapjuk beszoktatási felelősnek, de most már mindegy.
Megkaptam házi feladatnak, hogy készüljek lélekben, mert rajtam múlik minden, aztán visszamentek a bölcsibe dolgozni.
(Délután még felhívtam Korom Palit, hogy hogy kell ezt a lelkilegkészülés dolgot csinálni, de azt mondta, sehogy, és hogy szoktassam le a gyereket a ciciről, mert már legfőbb ideje.)

Szeptember 1.: reggel 7 körül keltünk, negyed 10-kor elindultunk bölcsibe. Induláskor üdvözöltük egyhetes olaszországi utazásából megtérő kedvenc szomszédasszonyunkat, majd el is búcsúztunk tőle. A készülődés és menet közben húszpercenként rám törő pánikrohamokat mély levegővételekkel igyekeztem orvosolni.
Érkezéskor a főbejáraton át közelítettük meg az objektumot – ajtó zárva, mogorva konyhásnéni nyitja ki, és érdeklődik, hogy melyik csoportba jöttünk. Modom, nem tudom, ma van az első napunk, ezt még nem mondták. Mondom a bölcsisnénik nevét, elirányít minket a hátsó traktusba. Megtaláljuk a csoportot, lassan a gondozónőink is megkerülnek, megmutatják a hátsó bejáratot, ahol rendesen közlekedni illik, és kiderül, hogy Lurkó csoport vagyunk.
Röviden szétnézünk bent, aztán szaladunk is ki, mert a gyerekek a kerben játszanak ilyenkor. Mózi nagy bánatára sajnos nincs hinta, mert balesetveszélyes, de van homokozó, pici csúszda, faházikó, sok kis motor, labdák, kacskaringós út, kis farönkök ücsörögni, árnyas, barátságos kis udvar.
A másik csoporttól sövénnyel van leválasztva a mi kertrészünk. Az a szabály, hogy a sövényen innen kell maradni. Meg hogy a homokozóból nem pakoljuk ki a homokot. Meg nem gyomláljuk ki a virágokat. Van egy Máté nevű, hozzám hasonlóan nonkonformista kisfiú, na utána elég sokat szaladgálnak, hogy ne gyomláljon, meg ne akarjon kimászni a méter magas kiskapun. Majd meglátjuk, Mó mennyire bizonyul ebben a közegben szabálykövetőnek, egy dicséretet már bezsebeltünk, hogy a lapátot szépen visszatette a homokozóba.
Mózi kezdetben nem állt szóba sem gyerekkel, sem felnőttel, viszont bepánikolt, amikor szem elől tévesztett. Elég sokat lógott a nyakamban, és a cicizéssel is bepróbálkozott, de elég jól fogadta, mikor emlékeztettem a pár nappal korábban született új szabályra: cici csak otthon! Kipróbálta a motort, leült homokozni. Az egy óra vége felé már hajlott a kapcsolatteremtésre is, de csak ha ő kezdeményezett: ha a dadusnéni szólt hozzá, vagy megsimizte a fejét, akkor morgott és odébbment.
Egy órát maradtunk, aztán 11-kor elbocsátottak minket, hogy másnap ugyanígy 10-re jöjjünk.
Délután még vagy háromszor rámtört, hogy „Nem akarok többet bölcsibe menni!!!”. De persze:

Szeptember 2.
…elmentünk ma is. Momó sokkal gyorsabban feloldódott, mint tegnap, közvetlenebb volt a gyerekekkel és a felnőttekkel is (bár a frontális „támadásnak” még mindig ellenállt). Éva néni beült a homokozóba, Mó meg csatlakozott hozzá, én meg gondosan visszahúzódtam, hadd ismerkedjenek.
Mondtam Éva néninek (aki egyébként anyukának szólít, ami elég zavaró így, hogy egyszerre hárman is jelen vagyunk ebből a műfajból – meg egyáltalán), hogy szerintem Mózi nyugodtan ott ebédelhetne már holnap, jó evő, biztosan tetszene neki, de azt mondta, volt már olyan, hogy anyuka biztos volt benne, a gyerek meg nem evett, várjunk csak még egy napot. Én meg igyekszem mindent ráhagyni, az ő szakmája, régóta csinálja, biztos jobban tudja, mint én.
Egyébként is igyekszem az okoskodó énemet háttérbe szorítani – Momónak muszáj éreznie, hogy megbízom ezekben a nénikben, hogy ő is megbízzon bennük. Szóval a nagy, szkeptikus egómat önként vágom fejbe, ahányszor eszembe jut valamiről, hogy ez hülyeség, nem logikus, butaság. Nem könnyű. ;-)
Mózi nagyon rágcsálta a kezét, egyszer még a cicivel is bepróbálkozott (bár lehetett rajta látni, hogy tudja a válaszom előre, csak gondolta, hátha mégis), úgyhogy adtam neki egy kis kenyeret. Éva néni megjegyezte, hogy a beszoktatás után már majd ne adjunk a gyereknek soron kívül, meg az átadóban kaját, mert hát a hangyák, meg a többi gyerek féltékenykedne. Olyasmit motyogtam válaszképpen, hogy persze, csak a gyereket mégse lehet egyik pillanatról a másikra leszoktatni, láttam, hogy szüksége van valami orális ingerre, azért. Lehet, hogy egy szimpla "éhesnek tűnt" is elég lett volna. :-)
Remélem, hogy minél egyformábban fog telni ez a két hét (változatlan emberek, időjárás), hogy ne legyen még több feldolgoznivaló változás egyszerre. Ma kevesebbet kellett a mélylevegős módszerhez folyamodnom, és még egyszer sem jutott eszembe, hogy nem akarok többet bölcsibe menni. Haladunk.