Karácsonyi bolondokháza

Újévi fogadalmam: nem hagyom magam lebeszélni, és ha januárban találok valakinek megfelelő karácsonyi ajándékot, hát megveszem – már ha telik rá, persze. ;-)

Az ünnepek alatt hallgattam… Nem akartam senki nyakába zúdítani a keserűséget, ami igyekezett nap mint nap legyűrni.
Nálam az Advent már harmadik éve egybeesik Anyu betegségével és halálával, illetve az erre való emlékezéssel. Nem egy jó felütés az örömteli várakozáshoz… Szerencsére a fájdalom valamelyest tompul idővel, és ahogy nő a család, talán egyre több vidám dolog vonja majd el a figyelmem. Remélem, megérem majd a nagymamakort, és olyan leszek, mint Zoli Csöpi nagyija. Csöpike igazi családösszetartó erő volt: szeretett mindenkit, aki szerette az unokáit, nem válogatott a menyek és „unokamenyek” között, és fergeteges nagycsaládi ünnepségeket rittyentett látszólag különösebb felhajtás nélkül.
Hiányoznak nagyon mindketten…
Aztán bedarált a nagy karácsonyi gépezet: az utolsó pillanatig szaladgáltunk megfelelő ajándékok után, sütöttünk 50 rúd bejglit, és a karácsonyi ebéd nagy részét is én főztem meg, és persze a hozzávalókat is több körben kellett beszerezni zsúfolt áruházakban, piacokon és henteseknél. A december 24-e az immáron szokásos „Szentebéddel” indult Budapesten Zoli családjával (illetve persze előtte a félnapos főzőcskézéssel), majd felpakoltuk a lakást, felnyaláboltuk Mózit, és elkocsikáztunk Debrecenbe (örök hálám Zolinak, hogy évek óta zokszó nélkül vállalja ezt a vesszőfutást). Otthon Szenteste Apuval, nagyanyámmal és az öcsémékkel, ha jól emlékszem kisebb morgásokkal megúsztuk, a nagyobb hisztik csak másnap vagy harmadnap kezdődtek, amikor elmúlt a Nagy Karácsonyi Zabálás agyat-testet lebénító hatása. Mózi cukorfalat volt: táncikált a tükör előtt (sőt, tudományos kísérleteket végzett vele), és könyvből mesét olvasott a bőröndön heverő macskának, aki néhány karmolással honorálta a szórakoztatást (pedig Mózi biztosan nem bántotta: a szomszéd macskáján szokott gyakorolni, és szerintem nincs még egy másfél éves, aki ilyen finoman nyúlna egy cicához). 28-án irány haza, nagymosás, de legalább főzni nem kell. ;-)
29-én hirtelen felindulásból nekiálltam leszoktatni Mózit az éjszakai cicizésről. Ő jól bírta (párszor felnyösszent, de némi sss sss ssss-től rögtön visszaaludt), én viszont, mint aki megivott egy vödör kávét: minden zajra felszisszentem. Hol Mó nyösszent, hol Zoli horkolt, alig 1-2 órát aludtam, azt is felszínesen. 30-án ezért pokoli rossz kedvem volt: közöltem szegény Zolival, hogy a szilveszter katasztrófa lesz, meg én is benne, jobb, ha el sem megyek, és egyébként is grrr.

Aztán kialudtam magam, felnyaláboltuk a kaját, cuccot, gyereket, és elautóztunk Egiék házát felavatni, és megünnepelni az Újévet. Nem volt katasztrófa, sőt! :-)
A ház gyönyörű, de ezt már korábbról is tudtuk: amióta beköltöztek, több napot is ott csöveztünk Mózival (Apát beadtuk a dolgozóba). Mó így már ismerte a helyet, félórán belül feloldódott a gyerektársaságban, és onnantól csak néha került elő. Magyariék Ki-Mit-Tudot rendeztek a gyerekeknek, Mózi pedig végig ott kiabált, táncikált, énekelt, halandzsázott és tapsikolt a „színpadon”. Örült a szívem. :-)
Egiéknek köszönjük szépen a vendéglátást! Eddig nem hittem, hogy egy szilveszteri buli akár még jól is elsülhet. :-) Az új év pedig új energiákkal lepett meg: buzog bennem a kreativitás, úgyhogy ülőkét csinálok Mónak. De ez már egy következő bejegyzés lesz…